Szeretlek a magányommal, mely esténként helyetted ölel,

A körbenlévő emlékekkel, melyek mind-mind, rólad szólnak .

A falon függő üvegbe zárt képtől, mit egyszer ajándékul adtál.

S mibe egyszerű mosolyt sejtettél, hogy

szebb legyen a holnap.

 

Szeretlek az együtt töltött évekért s az illatozó rózsákért,

Mit minden találkozásunkkor olyan szeretettel

nyújtottál felém.

Mert tudtad, hogy minden virágillat, majd

álomszárnyon ringat,

Ha az alkony bíborpalástját magára teríti a

szelíd, csendes éj.

Ki vagy, mi vagy nekem?
Szeretőm?
A magányos
éjeken bársony puha fekhelyem?
Ölelő karod a párnám,
Csípőd íve a lepedőm?
Életető vizem?
Hűsítő korty a nyár-melegben,
mikor nem tűrjük ruhánkat,
s lázzal keressük a hűvös szobákat?
A hajnali napsugár?
Mi álmot űzőn
tavaszi felhők között
virágot s világot ébresztőn jár?
Az esti nyugtató alkonyat,
mely magához öleli fáradságunkat?
Az álmokat hozó éjszaka,
mi csillagokat gyújt szemedben,
dalokat dúdol lelkünkben.
ránk borul féltőn vigyázva,
s ringat minket édes álmokba?

Lennék Prometheus ki a rögökből
éledő meztelen embert megsajnálva
skarlátvörös lángokat lop a tűzből,
s az Olimpos isteneit kijátszva
a meleget s fényt hozza a földnek,
vállalva, hogy az éj sikoltson fájdalmában
mikor testembe mar körme keselyűnek.

 

Istenek kegyéből a hasadó hajnalban
újjászületek s veletek adok hálát a fénynek,
a szivárvány színeinek, a melegnek,

ám napjaim rövidülnek,
fáradok.

 

Ezredévek örökségét cipelem,
bűnét mindenkinek,
már nem örülök
az ébredő hajnaloknak, ha tehetném
Kharon mellé ülnék s eleveznék
a Sztüx labirintus alagútjain,
vetve egy obolost a révésznek,
hogy száz éves bolyongásra ne ítéljen.

Fázom,

lelkem vetkőztetted meztelenre,

szögeid szaggatják húsom.

Letépted álcám, múltam meztelen,

bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,

kioltottad tüzem, a parázst taposod,

keresztem törött vállamra rakod.

Metsző hideg jeges szél vág arcomba,

cipelem magam, s téged, fel a dombra.

Fázom,

koponyákon járok, élő, síró lelkeken,

kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

Szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,

engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.

I just want to mention I am just beegnnir to weblog and definitely loved you're blog site. Very likely I’m likely to bookmark your blog post . You absolutely have superb writings. Bless you for revealing your blog.

                              Könnycsepp a szempilládon este:

                                                  én vagyok.

                              És én vagyok az a kíváncsi csillag,

                                            mely rádkacsingat

                                                és rád ragyog.

Sokszor hallgatunk, amikor beszélnünk kellene.Máskor épp az ellenkezője történik: csendben kellene lennünk

(hallgatásunkkal elismerve, beismerve valamit, vagy épp a bocsánatot némán kérve és remélve), de beszélünk. Magyarázkodunk (kivágjuk, kidumáljuk magunkat).Be tudjuk csapni önmagunkat és a másikat is.Nem is biztos,hogy tudjuk.Még kevésbé biztos,hogy akarjuk.Mégis megtesszük.Zsigereink azonban fittyet hánynak az effajta ügyeskedésünkre.Őket nem lehet elaltatni.

Amíg tart a lobogás, minden könnyebb. Szépek vagyunk, fiatalok, boldogok, miénk a világ! Aztán a mézeshetek elmúltával már nem

 ügyelünk úgy a tűzre, bedarálnak a mindennapok. Kezdődnek a „Tegnap én vásároltam! Ma ki mosogat?” típusú szurkálódások, a szétdobált ruhák, a felhajtott vécéülőke, a fürdőszoba használati rendje körüli csetepaték. Amikor aztán felmerül az én anyám meg a te anyád, az ostoba barátnők és hülye haverok problematikája, akkor már közel állunk ahhoz, hogy egy kanál vízben leljük fulladás következtében beálló fájdalmas halálunkat.Valamikor régen, a napfényes, szerelmes napokban még arra esküdtünk, hogy felvesszük a harcot a világ ellen, megmutatjuk: nekünk sikerülni fog együtt, boldogan túlélni az életet.