Úgy éltem eddig, mint fényben az árnyék,

Bezárkóztam magányom sűrűjébe,

Úgy mintha ezután sose vágynék

ki a nyüzsgő életbe, fel a fénybe.

Aztán egy fénysugár belém hatolt:

rám találtál és én magamra leltem,

újult lélekkel, mint aki sose volt

magányos, most élek, lásd önfeledten.

Figyelmes lámpásként fényt hozott,

éjembe szavad, reményt és életet,

s míg lelkemben nemrég még csend 

honolt, ma  szertelen osztanám

rád a kincsemet.

Ki vagy, mi vagy nekem?
Szeretőm?
A magányos
éjeken bársony puha fekhelyem?
Ölelő karod a párnám,
Csípőd íve a lepedőm?
Életető vizem?
Hűsítő korty a nyár-melegben,
mikor nem tűrjük ruhánkat,
s lázzal keressük a hűvös szobákat?
A hajnali napsugár?
Mi álmot űzőn
tavaszi felhők között
virágot s világot ébresztőn jár?
Az esti nyugtató alkonyat,
mely magához öleli fáradságunkat?
Az álmokat hozó éjszaka,
mi csillagokat gyújt szemedben,
dalokat dúdol lelkünkben.
ránk borul féltőn vigyázva,
s ringat minket édes álmokba?

Amíg tart a lobogás, minden könnyebb. Szépek vagyunk, fiatalok, boldogok, miénk a világ! Aztán a mézeshetek elmúltával már nem

Néha elgondolkozom, vajon milyen lenne, ha találkoznánk. Csak úgy összefutnánk az utcán, váratlanul, csak mi ketten. Elmennénk egymás

Mintha semmi sem történt volna,a felejtés, mint egy redőny, néha beragad.A test nem nehezebb, a távolság nem hosszabb,mintha semmi

sem történt volna,egyszerre ugyanaz a kör indul el.Mintha semmi sem történt volna,elvitték a bútorokat, aztán visszahozták.Az asztalt leszedték, és újra terítettek,mintha semmi sem történt volna,néha bárhol ugyanott sétálok.Lehet erős az ember és próbálkoztam is vele elégszer:a mondat másik fele lemaradt:rávitt a kényszer.Elbírtam én, amit cipelni kellett, mert nem volt hol letenni.Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:ó,csupa semmi!Mert a magány,az szégyellnivaló,csilingelve riaszt,akár a pestis.Hát rejtegetett púpját megszokja lassan lélek is, test is.Néha boldog az ember egyedül, és néha kőkemény,de belül fojtott gyöngédség az asszony meg eszelős remény...

Hogy miért fáj?- talán, mert idegen a világban, ő régről maradt itt, egyedül maradt meg egységnek.Nem lehet felboncolni, apró

Szerelem!-Semmihez sem fogható teljesség!De ahhoz,hogy megtaláld ezt,először önmagad iránt kell szeretetet érezned.E nélkűl nincs boldogság.Csak akkor válik a szerelem egy életreszólóvá,ha két „egész ember”találkozik,és nem két „félember” keresi a másik felét.Amikor már nincs szükséged arra,hogy mástól kapd meg a 

 szeretetet,mert már megtaláltad saját magadban,akkor jön el...!Amikor minden rezdüléseddel tudod és érzed,hogy értékes, ember vagy,akkor jön el az igazi szerelem!Amikor te magad ideális partnerré válsz,akkor érkezik meg a számodra legideálisabb partner,és rádtalál az igazi szerelem,a bizonytalan,biztossá válik.Írom ezt,de magam sem hiszem!Igaz ez,vagy csak képzelem?Vannak olyan pillanatok,amikor elhiszem,igen,ez már szerelem...Szeret,csak nem tudja még!

                           Mit jelent e szó? Önmagát feledni.

                           S magába érezni a mindenséget.

                           Egy világot veszteni, s újat nyerni.

                              Jelenti ez a bűn előtti édent.

                           Akarni egy világot,s megszerezni,

                           És önmagát tagdva meg körében

                         Benne magát egészen vissza nyerni,

                         Két álmot egy álommá szőni szépen!