A gerlék
A régi mesében úgy van, hogy a gerle a fészekrakásban igen nagy ügyetlenséget tanúsított, amit - dicséretére legyen mondva - maga is belátott, s ezért a szarkához fordult alaposabb oktatásért, mert a szarka nem címzetes, de valóságos egyetemi tanár a fészeképítés művészetében. A szarka - kivételesen - nem volt elfoglalva sem azzal, hogy kellemetlen vendégeket jelentsen gyanútlan embereknek, sem azzal, hogy pelyhes csirkéket lopjon gyanútlan emberektől, tehát kegyesen billentett kettőt a farkával, ami annyit jelentett:- Gyerünk, mert sok a dolgom. Figyelj! Elsősorban kiválasztunk megfelelő anyagot, azaz ágat...- Tuudom - mondta a gerle, hosszan és előkelően elhúzva az „u" hangot.- Ne szólj közbe!... és ezt az ágat úgy helyezem el, hogy...- Tuuudom - bókolt a gerle, mivel illedelmes volt és egy kicsit buta, és mert mást nem is tudott mondani.- Ha belebeszélsz, ideges leszek... úgy helyezzük el az előre kiválasztott alapon, hogy...- Tuuudom - hajlongott a gerle udvariasan, mivel egy szót se értett az egészből, de a szarka szeme szikrázni kezdett.- Ha még egyszer belekotyogsz...- Tuuudom - búgta a gerle, mire a szarka kirúgta maga alól az ágat, azaz a katedrát:- Ha tudod, hát akkor csináld! - recsegte eltűnőben, és a szegény kis finomkodó, buta gerle azóta se tud rendes fészket csinálni. Ezt tudja mindenki. Én is tudtam a meséből és a gyakorlatból is.
A mese kedves volt és megnyugtató, mert lám, mindenre van magyarázat - a gyakorlat azonban izgalmas, helyenként kimondottan veszélyes. A veszélyt apám képviselte - elméletben és gyakorlatban is -, és pedig jól képviselte. Kertünkben a madarak éppen csak hogy lajstromozva nem voltak, és a fészkek csak azért nem kaptak házszámot, mert ez talán zavarta volna őket. Arról tehát szó sem lehetett, hogy madárgyűjtő szenvedélyemet otthon elégítsem ki, de erre nem is volt szükség. A falu határa tele volt művészi szarkafészkekkel és pár gallyból összehányt gerlefészekkel, csak az idejét kellett megvárni, amíg a fiókák annyira kitollasodtak, hogy már maguktól is esznek...De miért részletezzem a fészkek kifosztásának magasrendű művészetét (a jelenkor csemetéi még tanulnának belőle!)? Végeredményben azon a ragyogó májusi napon, amely a mi templomi búcsúnkat megelőzte, két kis gerle tartózkodott szénapadlásunk rejtett zugában és aranykarikás szemükkel vágyóan pislogtak a napsugárba, amely a zsupp egy részén beküldte hozzájuk a külső szabad világ arany óramutatóját. Ahogy a fény haladt, a kis gerlék is utána tipegtek, és amikor kiment kalickájukból, lehunyták szemüket, úgy gondoltam, jó dolguk van madaraimnak, hiszen térdig jártak a búzában, és nem fenyegette őket sem a karvaly, sem a héja, de ilyenkor, amikor elment a fény, mégis szomorú lettem én is. És még több búzát vittem fel nekik, amire rá sem néztek. Hát mit csináljak?
De a gerlékre mind többet gondoltam. Eszembe jutottak este és eszembe jutottak álmomban, megjelentek néha gondolataim közt, amint keresték a napot, s amint lehunyták szemüket. Ilyenkor nyugtalan lettem.És ezen a nyugtalanságon nem segítettek a búcsú izgalmas előkészületei sem. Felkéretőztem ugyan Deres Jancsi bácsi kocsijára, aki a sátorhoz való nyárfagallyakért ment, de nem kértem el a gyeplőt, mire Jancsi bácsi megkérdezte, hogy talán beteg vagyok, de ha beteg vagyok is, fogjam meg a gyeplőt, mert ő pipára akar gyújtani. Vagy talán tüskébe léptem?... Nem, nem léptem tüskébe, csak úgy elgondolkoztam...- Mondom, hogy valami bajod van - csóválta fejét, és alig szóltunk, amíg ő vagdalta a gallyakat, én pedig hordtam a kocsira, míg a fejünk felett egy vércsepár visongott.- Ott a fészkük - mutatott fel az öreg -, a fiaikat féltik.Erre se szóltam egy szót se, mert a kis vércséket nem rakhattam a gerlékkel egy kalickába, másrészt pedig elég volt nekem a gerlék szomorú tipegése a napsugár után és a szívemben.De az ünnep azért felragyogott, mint máskor, csak a gallyak szomorú, halódó illata ténfergett a sátrak hűvösén. Azután felkiáltottak a harangok és zengésük végighullámzott a falu medrében és kiáradt a gáttalan mezők virágos végtelenségébe.- Jönnek! - kiáltották a gyerekek, akik kint leskelődtek a templom előtt.- Jönnek - csivitelték a fecskék a földet súrolva és felkanyarodva a súlytalan kékségbe.- Jönnek - csiripelték a verebek és megszakítva a porfürdőt, a kerítésen helyezkedtek el, hogy mindent lássanak, mert elindult a körmenet.A zászlók régi selyme puhán csillogott, a baldachin lándzsahegyei villogtak, s amikor a menet megállt a Jancsi bácsiék sátra előtt, elnémult az ének, mert a csengők csendet parancsoltak és a gondolatok utat nyitottak Valakinek, aki ott lépdelt a porban és verejtékben, már kezdettől fogva.
És ebben a csendben valamelyik kertben fájdalmasan búgni kezdett egy gerle.- Ur, uuur, ur, uuur...A csend ettől még nagyobb lett, és én tudtam, hogy ezt a síró búgást most hallgatják az én kis rabjaim, akik vándorolnak a napsugárban, aztán behunyják a szemüket...- Ur, uuur... ur, uuur...Amikor újra zúgni kezdett az ének, félreálltam és beosontam az egyik kerítés mögé. Ruhám csupa pókháló és fejem belevágtam a gerendába. A létráról majd leestem, mert csak egyik kezemmel fogódzhattam, a másikban a kalicka.- Gyertek - suttogtam - gyertek.És kertünk aljában kinyitottam kalickájuk ajtaját.De a madárkák csak néztek; aztán az egyik kilépett a fűre és hátranézett, mintha hívta volna a másikat.- Menjetek már!Nyújtogatták a nyakukat, mintha tanakodtak volna, de aztán megvillant a szárnyuk, és beletűntek a nap rikító lángolásába. Néztem utánuk, amíg csak tudtam, amíg csak láttam szemvesztő ragyogásukat, amíg szemem el nem borította a homály és a könny.
Azóta nem volt nekem sem kalickám, sem rabmadaram, és azóta minden madár az enyém az egész világon.
Kapcsolódó hírek:
Egy öreg kutya panasza
Volt egy ház az utcasarkon
Hiányzik a régi élet
Mintha hozzád tartozna