Csak szelíden gyermekem

Ha majd úgy érzed,hogy teher leszek édes gyermekem,
bánj velem szelíden, ne ellenségesen.Lelkem nézd, lelkem lásd,mert az ugyanaz marad,ki akkor voltam neked,mikor hold-szőtte kiságyadon fogtam kis kezed,és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,miközben arcocskádra leheltem az éj-útravalót Tudod az idő, engem sem kímél,roncsolja fáradt, megtört szívemet,melynek dobbanása egyre nehezebb,ahogy cipelem-cipelem az élet-terheket…De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,amin sorsom keze vércsíkot hagyott,azt lásd, ami akkor voltam neked,mikor csillagokká csókoltam gyermek-mosolyod!Ne dobd el azt, ki felnevelt,s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében a néma dobbanást.
Ne bántsd meg szóval, nem tudod egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva a szívedben megáll.
Ne dobd el azt, ki felnevelt,hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,egy néma vallomás.
Minden öröme, mosolya mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében tán minden dobbanás.
Ne dobd el! Hiszen panaszod ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,ki érted majd kiáll.
Mikor nagyon öreg leszek,gyermeknek látsz fiam,
makacs, öntörvényű, dacos gyermeknek.
Olyannak, ki gondolkodás nélkül megy a feje után,
ki nem érzékel múltat, sem jelenperceket.
Lehet a kezem is megremeg, ha kanalam fogom,
s az étel nagy része is ajkamon csorog,
mert a tehetetlenséget szülte véges állapot,
nem ural majd többé tiszta tudatot.De te akkor is türelemmel légy és ne változtasd irányomban régi énedet,
hisz én akkor is, ott is ugyanaz leszek,ki szívébe zárt két szót,
- Anya, szeretlek-
Tudd, hogy az idő folytonos körforgás,egyszer majd te is öregkorba jutsz.S egyszer majd te is rádöbbensz arra,
becsülendő az-az ember,kinek kettészakadt sorsvonala
itt a földön, és a fenn a csillagokban is
a tiéd mellett fut.Ne dobd el! Hiszen lesz idő,hogy nem lesz semmi más,csak puszta föld, ahol térdre hullsz s tán néhány szál virág.