Fahéjas kávé...

A férfi belépett a kávézó ajtaján. Nyoma sem volt rajta lehetetlen divatnak, hóbortos frizurának, csupán lezser eleganciának. Körbehordozta a tekintetét a kávézón, a pultoson, a berendezésen. Tekintete semmit sem keresett, de miden részletet megfigyelt majd elindult egy ablak melletti asztalhoz.
A pincér hozzálépett:
- Szép délutánt. Mit hozhatok önnek?
- Egy kávét kérnék. Azaz nem várjon csak, van olyan maguknál, hogy fahéjas kávé? Ajánlották...
- Hogyne lenne, a specialitásunk. máris hozom.
- Köszönöm, és egy rostos gyümölcslét is kénék, magára bízom.
A férfi ezek után elővette a telefonját, és tényszerűen konstatálta, hogy bőven van még ideje. Várt valakit. Valakit, akit még ezeddig nem várt. Egy nőt. Egy találkozó, amiből bármi is lehet, vagy semmi sem. Így gondolkozott, majd a kihozott kávét kortyolgatva elégedetten csettintett a nyelvével.
A telefonjára tekintett, aztán többször tekintett rá. Az a valaki késett. De ő rendületlenül várt. Azt érezte várnia kell, mert van miért várnia. Néha kitekintett az ablakon, és elgondolkozott a sietős emberi lépteken. Megpihent szeme embereken akik bejöttek, majd kimentek, nézte hogyan találkoznak, vagy válnak el az utcán. Csak ő nem találkozott, még mindig nem. Azzal akire várt. Az ablakon kitekintve meg-megakadt a szeme embereken. A kedélyes szótlansága szomorúságba kezdett váltani. Maga mellé nézett, nézte a téglavörös rózsát, mit annak hozott, akire várt. A percek száguldottak, órákká álltak össze, és felépítették a férfiban a menni kell érzését.
Szólt a pincérnek, hogy kérne egy lapot, mert írni szeretne. Miután megkapta, belső zsebéből szépívű tollát elővéve sorokkal kezdte megtölteni az papír fehérségét. Majd így szólt:
- Pincér, fizetnék...
A lelkiismeretes pincér hozzásietett, tekintetében benne volt az együttérzés, mert pontosan tudta, miért vár a férfi. Azaz kire vár, és miért vár.
- Volna egy további kérésem.
Szólt a férfi, és néhány kérést fogalmazott meg a pincérnek. Majd a levélkét összehajtva a rózsával együtt az asztalra tette. Vette a kabátját, még el pillantást vetett az ablakon kívüli világra, ahová kilépni készült. Majd vissza az asztalra, mi néhány óráig a remény hona volt neki. Aztán elköszönve kilépett az ajtón.
Nem telt el sok idő, egy fiatal nő lépett be a kávézóba. Majd leült a rózsával otthagyott asztal mellé, és megbűvölten nézte a virágot, és a kis levélkét. A pincér hozzálépett, és így szólt:
- Mit hozhatok önnek hölgyem? Egy fahéjas kávét?
- Honnan tudja, hogy azt akartam?- csodálkozott a nő.
- Az úr mondta, aki ott ült annál az asztalnál. A kávéja ki van fizetve, a virág is, és a levél is az öné. Mindjárt hozom a kávéját.
Ezzel a virágot, és a levélkét is odatette a nő elé.
A nő megbűvölten nézte a virágot, és a levelet is, majd remegő kézzel kinyitotta, és lassan olvasni kezdte:
"Kedves Te...
Sajnálom, hogy nem tudtad legyőzni a félelmeidet. Sajnálom, hogy nem hagytad, hogy segítsek elűzni őket. Sajnálom, hogy nem mertél bejönni az ajtón. Sajnálom, hogy annyira félsz a múlt miatt, hogy megijedtél a jövőtől. Sajnálom, hogy nem vetted fel a telefont, mikor annyiszor hívtalak. 
Te ültél ott a padon. Majdnem három órán át, és nem mertél bejönni. Most én azért mentem el, hogy te bejöhess, hogy ezt elolvashasd. Majd kinézz oda, arra a padra, ahol te ültél. Ott ülök, és rád várok.
Én..."
A nő a levél felétől már a könnyein keresztül olvasott, és mikor ideért döbbent arccal nézett fel és ki. Igen. A férfi ott ült, és őt nézte. Rá várt.
A nő elmosolyodott. A könnyáztatta arcon furcsa táncot járt mosolya. Majd felállva ránézett a pultosra, aki őt nézte, és hangtalanul csak ennyit mondott:
- Menjen már....
A nő életében talán először igazán megkönnyebbülve az ajtó felé iramodott, a könnycseppjei leestek arcáról. Majd kilépett, és elindult a férfi felé, mikor odaért csendben leült mellé.
Nem szóltak, van amikor nem kell, van amikor sokkal beszédesebb, csak ott ülni valaki mellett. Valamiért, és ez a valami a fontos. Majd halkan annyit mondott:
- Sajnálom.
- Én is, hogy sajnáltam volna, ha nem jössz ide.
Majd a férfi a nő felé nyújtotta a kezét, a nő pedig csendesen beletette. Mindketten sóhajtottak. Aztán a férfi azt mondta:
- Van a közelben egy kávézó. Valaki azt mondta, hogy finom benne a fahéjas kávé. De csak félig volt igaza.
- Miért?
- Mert azt kávét együtt kéne meginni, és nem külön. Jössz?
- Megyek.
Aztán csendben felálltak, de egymás kezét el nem engedve elindultak, de nem csak a kávézó felé...