Amikor valaki elmegy, azt mondjuk, legyen neki könnyű a föld. Aki itt marad, annak sokszor nem mondunk semmit. Csak állunk bénán, talán el is kerüljük a gyászolót, csak ne kelljen semmit mondani. Egyszerűen nem tudjuk mit kellene mondani. Elfelejtettük a vigasztaló szó erejét, nem tanultuk meg, hogyan kell részvétet nyilvánítani. Talán kipréselünk néhány szót. De valahogy üresen koppannak a szavak: Őszinte részvétem. Érezzük, hogy ez kevés. Amit igazán mondani akarunk, azt ez a két szó nem fedi le. Elmondanánk, hogy szerettük, hogy milyen jó ember volt, hogy nem értjük, hogy lehetett ilyen fiatalon elmenni, hogy miért, hogy nekünk is fáj. De miért is terhelnénk a gyászolót a szavainkkal, a saját fájdalmunkkal? Mindannyian jól tudjuk, hogy aki itt marad, annak ólomsúlyú magány a lét. A részvétnyilvánításról Pedig a részvétnyilvánítás nagyon fontos gesztus. Neked is, a gyászolónak is. A veszteség összeköt és segít átvészelni a legnehezebb időket. Megerősíti a gyászolót abban, hogy a fájdalmával nincs egyedül. Hogy mások is szomorúak, hogy más is osztozik a fájdalomban. Ez nagyon sok erőt tud adni a gyászolónak. A részvétnyilvánítás egy nagyon erőteljes üzenet: Itt vagyok veled a fájdalmadban. Látom, érzem, hogy fáj. Osztozom a gyászodban. Ez a fajta verbális közösségvállalás hatalmas támasz lehet, megnyithat egy ajtót, mely segít neked közeledni a gyászoló felé. Ha elmondod egy gyászoló édesanyának, mennyire szeretted a gyermekét, nem a fájdalmát erősíted, hanem reményt adsz neki. Reményt, hogy a gyermeke nem lesz elfelejtve, hogy az emléke mások szívében is tovább él. Ha nem találod a szavakat, van, hogy elég egy ölelés. Segít neked is, mert tudatosítja benned, hogy ami történt valóság. Hogy a veszteség nagyon is valós és el kell köszönni. Segít, hiszen lehetőséget ad, hogy elmondd legalább a hátramaradottaknak, amit talán az elhunytnak soha nem tudtál elmondani. A visszavonhatatlanság erejéről Hihetetlen dolog a halál, hiszen legtöbbször ilyenkor még nem is tudatosul benned, hogy ez egy végleges helyzet. Ha hosszan tartó betegség előzte meg a halált, talán jön a megkönnyebbülés, hogy a szerettünk szenvedésének vége. Hogy ennek az embertelen és méltánytalan folyamatnak vége. Ha hirtelen történt a veszteség, időd sincs felfogni, hogy az életed végérvényesen megváltozott, hogy valaki örökre elment. Belül még meredten áll a lelked, miközben magától értetődően viszed haza a pizsamát, a pénztárcát, a kulcsokat egy zacskóban. Mindent ami maradt. Tompán intézed a temetést. Marad a gyász üressége, a fájdalom, a lelkiismeret furdalás, düh, harag és szégyen. De lassan mennek a napok, élni kell csinálni kell. Lassan jön az elfogadás. Beleszoksz a gyászba, tompul a tompaság, furcsán fakul a fájdalom, marad a némaság, Egy marcangoló belső dialógus önmagaddal, ahol sokszor nincsenek válaszok. De mindig eljön az a pillanat, amikor igazából tudatosul bennünk a veszteség. Felvesznek az egyetemre, az új munkahelyre, lejár a hiteled, látsz valami vicceset az utcán, esetleg hallasz egy könyvről. Eszedbe jut, hogy ezt mindenképpen elmondod neki, megkérdezed a véleményét a könyvről, ha más nem is, ő már száz százalék, hogy olvasta! És akkor ott, abban a szürke hétköznapi pillanatban, az utcán, a metrón, a villamoson, a kávéd fölött, hirtelen és visszavonhatatlanul tudatosul benned, hogy már nem tudod elmondani neki. Nem lehet már megkérdezni őt. Nem lehet, mert már nincsen. Elment. Meghalt. Tényleg. Beléd nyilall a fájdalom. A szívedből a gyomrodon át. Az elfogadhatatlan valósággá válik. Neki könnyű lett a föld. Neked tovább kell lépned. Ha még nem tetted, nem tehetted meg amikor meghalt a szeretted, ilyenkor el tudsz búcsúzni. Ha nem tudtál elbúcsúzni Elbúcsúzni soha sem késő. Akkor sem, ha nem tudtad megtenni személyesen. Elengedhetetlen az elengedéshez. Ha úgy érzed eljött az ideje és kész vagy elköszönni, tedd meg. Menj ki a temetőbe, és ülj le a sírra. Vagy menj el a a kedvenc helyetekre. Hagyj időt magadnak és vegyél búcsút, némán vagy hangosan, ahogy neked jó. Mondd el, mennyire szeretted, hogy fontos volt neked. Mondd el, hogy más az életed nélküle. Fontos, hogy tudatosítsd magadban, hogy ha más formában is, de mindig az életed része lesz. Hogy ez a búcsú nem szólhat örökre. Hiszen összeköt titeket az eltöltött idő, az emlékek. Valahogy ő mindig a testvéred, a gyermeked, a szerelmed marad, akkor is ha nincs már veled. De tudatosítsd magadban, hogy te élsz és neked még nem ért véget ez a földi kaland. Köszönd meg az együtt eltöltött időt. Gyújts egy gyertyát és köszönj el. Meg kell értened, hogy az ő ideje, földi vállalása lejárt és neked itt még dolgod van. Búcsúzz el, úgy, ahogy szerinted ő a legjobban szeretné és ahogy neked a legjobb. Mondd el nyugodtan, mi bántott, mi fájt, mit szerettél volna másképp, mi volt jó, mit tanultál tőle, mit jelentett neked. A búcsú nem azt jelenti, hogy kizárod az elhunytat az életedből. Azt jelenti, hogy keresel neki egy olyan állandó helyet a szívedben, ahol mindig eléred. Azt jelenti, hogy megbékélsz az elmúlással, elfogadod, akkor is ha fáj, hogy a szeretted végleg elment. Azt jelenti, hogy tiszteled az emlékét és a szívedben őrzöd a mosolyát. Azt jelenti, hogy előre léptél és bölcsebb lettél. Nem jelenti azt, hogy nem fáj. Csak azt, hogy te igenis élni akarsz az elhunyt szeretted áldásával.