Isten megkérdezte egyszer tőle:
-Miért sírsz olyan sokat kicsi angyal?
-Azért Istenem, mert, ha lenézek a földre azt látom, hogy az emberek szomorúak.
Szeretnék lemenni a földre, hogy segíthessek nekik.
Vinnék innen a Te szeretetedből, hogy megvigasztaljam őket és öröm legyen a szívükben, hogy reménységet adjak nekik.
-De hát nem jó itt a közelemben? Kérdezte Isten. Meg amúgy sem tudnál minden emberen segíteni, csak, akik engednék...
-Nagyon szeretek a közeledben lenni Istenem, de Látok még egy angyalt is, aki nagyon szomorú, mert vár valakire, szíve választottjára, akit még nem talált meg. Szeretném, ha ő is boldog lenne.
-Jól van kicsi angyal. Menj és segíts, ha ez a vágyad.

Angyalka boldogan elindult a föld felé, szeretetet, örömöt vinni oda, ahol csüggedés,szegénység, betegség és sok sírás volt.
Legelőször egy újszülött érkezését pillantotta meg, aki abban a pillanatban, ahogy világra jött keservesen sírt. Édesanyja fájdalmaktól aléltan tartotta karjaiban.
Odalopakodott, elárasztotta fénnyel, szeretettel az újszülöttet és az édesanyát, mire a gyermek megnyugodott, az édesanya pedig boldog mosollyal az arcán csodálta drága újszülött gyermekét.
Angyalka később látott hintáról leesett kisgyermeket, gyermekét sirató édesanyát, édesapát, kamaszkori szerelmi csalódásokat, éhező és beteg gyerekeket, felnőtteket, és háborútól szenvedő embereket, vigasztalhatatlan szerelmeseket és szüleiket sirató gyerekeket...
Ő mindenhol megjelent és vitt a szomorú embereknek egy kis vigaszt, Isten szeretetét árasztotta rájuk, amitől a szíve végtelenül boldog volt. Az emberek megvigasztalódtak, a
komorságot felváltotta a felhőtlen öröm.

Sajnos úgy történt, ahogy Isten mondta. Nem mindenki fogadta el a szeretetet, voltak, akik ragaszkodtak a szívükben meggyökerezett szomorúsághoz, bánathoz...Még egy kis idő...gondolta angyalka. El fogják fogadni, csak még egy kis időt kell nekik adni...
Nem volt mit tenni, tovább kellett menni másoknak segíteni...

Angyalkának így teltek a napjai, mígnem egyszer rátalált arra az angyalra, akit odafentről látott szomorkodni. Amint megpillantották egymást szemük felragyogott és tudták, hogy nekik találkozniuk kellett, egymáshoz tartoznak.
Földöntúli boldogság árasztotta el mindkettőjük szívét, és egymás karjaiba borultak.
Mindenhová együtt mentek és mindig oda, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk.
Ahová elvitték a szeretetet és befogadták, olyan békességet hagytak maguk után, hogy azok az emberek soha többé nem sírtak és nem voltak szomorúak.
A szeretet pedig túlcsordult a szívekben, amit nem tudtak magukban tartani, ők is tovább adták a sok, sok szeretetre éhes embereknek...

Így terjedt el a szeretet és áradt szét az egész világon beborítva a földet és annak lakóit mindörökre.

Angyalkáink pedig boldogan visszatérhettek Mennyei otthonukba, ahol a többi angyallal együtt, az angyalok kórusában örök hálával dicsőíthették az Istent...

/idgam//Farkas Gézáné Magdi/