Millei Lajos

Kis esti varázs

Rongyos kabátjában rám köszön az este,
a lyukak környékén még látható a teste.
Itt-ott vöröslik még a napban fürdő bőre,
máshol már feketén nyújtózik előre.
Pajkos, könnyű szellő követi szerényen,
altatót dúdolva az el-eltűnő fényben.
Meleg, puha kézzel simogatja arcom,
arra késztet, hagyjam, tegyem félre harcom,
és majd ébredéskor folytassam csatámat:
A fénybe zárt vívódás egyelőre várhat.
Átadom hát magam szelíd sóhajának,
s bűvölettel nézem, hogy vágyát a világnak
hogyan tünteti el gondos szeretettel,
miként késztet arra, hogy majd holnap reggel
bontogassam újra a megélhetés terhét,
hisz ő már a csillagokkal díszítette termét.
Hát belépek szájtátva e varázsos terembe,
kabátomat az éj már a fogasra tette,
s én feltűrt ingujjban nézem a sötétet,
átszellemült tudattal érzem meg a szépet.
Egy zenekar húzza a nótát a sarokban,
ciripelő tücskök lágy madárdalokban
olvadnak most össze, és szórják szerteszét
e lélek-elvarázsló, csodaszép zenét.
Áhítva figyelem, hogy előkelő helyen,
a legnagyobb páholyból integetnek nekem:
álom-asszony haja ráborul térdére,
ahogy szerelmesen pillant szemben a férjére.
Férje, a vén idő, két karját kitárva
hívja fel figyelmem a szunnyadó világra.
Ó, micsoda pompa, mily fényes bűbáj:
bomlik már szememről a megkopott cipzár.
És láthatóvá válik e sötét szerpentinen,
miként izeg-mozog, lélegzik itt minden.
Kanyargó dombok közt bokrok, fák tövében,
kis virágok nyílnak az anyaföld ölében.
Patakok csobognak, zuhataggá nőnek,
névjegykártyája van itt minden egyes kőnek.
És ha éji harmat borul az avarra,
az szomjazó bogarak áldott lakodalma.
Elcsitult fűszálak, álmos, nedves szemmel
ölelkeznek össze kistestvéri kedvvel.
Nézem ezt a pompát. Élem a csodákat,
s óhajjá formálom az eltátott számat.
Álmodó, szép világ, megbúvó természet:
miért csak látomásként nézhetem e képet?
A nappali akarat sietős hatalma
mért kell, hogy e szentélyt folyton eltakarja?
Bár élhetne Ővele bősz, igás tudatunk,
bár lenne valóság az álom, ahol lakunk.
Bár összetehetnénk e kétféle életet,
hol a megfeszülő kín szülne reményeket.
Hol áldott az átok, mit mások ránk szórnak,
hol igaz értelme van a kimondott szónak,
hol úgy koldul a kérés királyi pompában,
hogy sohasem fárad el az adakozásban.
Álommá szőtt álmom így marta a lelkem,
mígnem derengő fény jelent meg e telken.
Megint egy ébredés, mely alvás nélkül ér el,
megint egy szép varázs, mely szétfoszlik a fénnyel.
Megint egy küzdő nap köszönt a világra,
és itt marad a vágy bilincsbe vert szárnya.