Nőpárti vagyok? - Müller Péter írása 2011. 05. 23., 14:21Life.hu Címkék:férfi, szerelem, párkapcsolat, nő

Mi romlott el az évszázadok alatt, ami miatt egyre nehezebben találja a hangot a férfi és a nő a párkapcsolatokban? Miért torzult el a férfilélek, és mi ebből a tanulság a nők számára? Müller Péter írása arról, hogy férfi létére miért lett mégis nőpárti.

Olvasóim azt mondják - a nők is! -, hogy elfogult vagyok. Nőpárti. Igaz ez? Ha valakit bírálat ér, ajánlatos önvizsgálatot tartani. Erre még ifjúkoromban hívta föl a figyelmemet egy bölcs mester, akinek mondását a tárcámban hordoztam.

"Amit nemes ember keres, önmagában van. Amit a közönséges ember, másokban." - Ez Konfuciusz mondata. Nagyon férfi-mondat.

A "nemes ember": az eszményi férfi. A "közönséges" pedig ennek a torz, leesett változata. Igazi férfierény, ha a hibáimat nem vetítem másokra. Ha hazugságaimmal, hibáimmal önmagamban szembesülök. Miért? Először is, mert így igaz. Másodszor, mert elszámolással tartozom. Férfierény a felelősség. Semmit nem lehet másokra kenni. Ha romlás van körülöttem, az első kérdésem - de még egy párkapcsolatban is! -, én mit rontottam el?!

Az csak a második kérdésem lehet, mit rontott el ő.

Igen. Van igazság ebben a vádban. A nőkről több szeretettel írok. Megértőbben. Hiányoznak műveimből a női démonok, gonoszságok, elvetemült aljasságok és hazugságok leírásai. A rossz anyákról, például, alig írtam. Pedig mennyien vannak! Hogy mi mindent tudnak rombolni a nők, arról is keveset beszélek. A férfiakat pedig gyakran elítélem. A mai férfiakat.

Ez igaz. Valamit azért szeretnék felhozni a mentségemre. Először is: férfi vagyok. Tehát a bírálatom önbírálat is. Magamról írok, amikor a férfiakról írok. Ha rosszul látom, az nemcsak élet-, de önismereti hibám is.

Minden írásom, még ez a cikkem is: önvallomás. Mit látok? Azt, hogy az emberiség válságos állapotban van. Nagy bajban. És ezért a felelősség elsősorban a miénk, férfiaké. Mi formáltuk, irányítottuk, teremtettük a történelmünket. Mi vívtuk a háborúinkat évezredeken át - a bajokért és a kudarcokért is magunkat kell felelőssé tenni.

Férfiuralomban élünk. A történelmet, emberemlékezet óta, mi irányítjuk. Az Ádámok - nem az Évák.

A csődöt persze mindketten megéljük, de a felelősség Ádámot terheli. A Férfi-szemléletet. Nincs mese. A világtörténelem, minden válságával együtt: férfimű. És ahogy Madách mondja a nőről: "A jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt."

A kort pedig, tudjuk a Tragédiából, mi, Ádámok csináljuk. Nagyon vacak dolog volna, hogy most, amikor itt a totális csőd, a felelősséget gyorsan rákenjük arra, akit a mai napig szóhoz sem engedtük jutni, s akinek a sok évezredes történelme enyhén szólva kiszolgáltatott és méltatlan volt.

Minél gőgösebb volt a férfi, annál elvetemültebben bánt a nőkkel. Minél kevésbé ismerte önmagát, annál inkább lenézte, kihasználta, vádolta, és persze verte és kínozta őket. Iszonyattal olvasom a szadista, perverz boszorkánypereket. A lelkünkben néha ma is zajlanak még. Sok párkapcsolatban is. Így nővel akkor sem bánhat egy férfi, ha valóban bűnös.

S tették ezt azok a férfiak, akik közben szeretetről prédikáltak s könnyes szemmel imádkoztak a Szűzanyához, könyörületért.

Az eltorzult férfilélek egyszerre lesz igazságtalan, aljas és hazug - az önismeret teljes hiánya miatt. Ezt én magamban fedeztem fel! Ma már csak egy-egy villanás bennem a nőgyűlölet - de van."Te vagy a hibás!" a "Te tetted tönkre az életemet!" És a vak harag, ami ezzel jár.

Most mondom a lényeget.

Az, hogy ötvenöt éve élek egy harmonikus párkapcsolatban két gyerekkel és hét unokával, többek között azért is van, mert én mindazt, amit írok, korán fölfedeztem magamban. Fölfedeztem nemcsak az eltorzult, de az igazi férfit is. Olyan vagyok, mint egy tudós, akinek kísérlete az otthoni laborjában működik már, és most szeretné átadni a titkát, hogy mindenkié legyen.

Ha pl. egy férfi visszanyeri az igazi tekintetét, akkor nemcsak azt mondja a nőknek, amit hallani akarnak, hogy egyenlők velünk, hanem azt, hogy többek!

Az igazi férfiszemben - ahányszor sikerül azzal néznem - tisztelet van. Először anyámra néztem így. A szeretetem hasonlított az istenszeretetre, ha ugyan nem az volt. A Gondviselőm volt ő... igen. Azóta pedig akkor látok így, ha szerelmes vagyok. De még akkor is, ha a páromat egyszerűen "csak" szeretem. Ez a tekintet valóban nem objektív: elfedi a másik hibáit.

Fölfelé nézek, ha ránézek. Nem lenézek rá, nem is előttem van - hanem fölöttem. És ha látom is a sötét démonait - mert látom, hiszen mindketten sokat szenvedünk egymás démonai miatta -, inkább sajnálom őt, mint gyűlölöm.  

Én ezzel a szemmel nézek - ha nyitva van. Ez egy fölfelé látó tekintet. Ezzel próbálok élni, írni is. Ajánlom férfitársaimnak, próbálják ki. Főleg akkor, ha sorsukon és a világon változtatni akarnak.

Tudom, hogy ezzel a szemmel nem a valódit látjuk. De az igazit!