De sokat változott az emberiség gyermek korom óta.

A régi időkben még a köszönés is más volt. Hogy egy település, vagy egy ember milyen vallású, jól tükrözte azt, hogy milyen köszönést használt. Olyan nem volt, hogy valakinek ne legyen vallása. Mert ha még vacakolt is vele, a közösség visszahúzta, nem engedte, hogy hitetlen legyen.Nagyanyáink idejében a falvak a szigorú vallás elveinek megfelelően éltek, minden lakostól elvárták azt, hogy ne káromkodjanak, ne lopjanak, ne paráználkodjanak, ne törjenek más életére, ne dolgozzanak vasárnap, hanem helyette templomba járnak. Aki ezt nem tartotta be, azt elítélték, általában kiközösítették. (Persze ez nem mindig sikerült, de próbáltak úgy tenni, mintha igen, minden rendben lenne)A köszönésük is ezt a vallásosságot tükrözte. Ezek lényegében kötelező jellegűek voltak, viszont egy idő után rövidültek. A második világháborúig ,de még az én gyermekkoromba is például a katolikus falvakban teljesen megszokott köszönés volt a Dicsértessék a Jézus Krisztus, és erre a válasz a Mindörökké Ámen volt. Ez aztán lerövidült a Dicsértessék, és Mindörökké szavakra.De akár a meggyújtott világosságot is Dicsértesékkel köszöntötték.Ha idegen jött, akkor az Adjon Isten, jó napot! köszöntés volt az elvárható. Ezzel aztán nem a véletlenre bízták - mint manapság a sima Jónapottal - , hogy minden jól sikerüljön, hanem a döntést az Isten kezébe adták. Ez már-már imádság volt az Úrhoz, hogy segítsen, tényleg jó napja legyen az ismerősnek. Ha valaki messziről jött, akkor a Hozott Isten, Isten hozta köszöntés dukált neki.Ha pedig távozni kényszerült, akkor jött az Isten veled, Isten áldja meg, vagy Isten áldjon.És ha egy baráti beszélgetést, vagy vendégséget épp lezárni kívántunk, akkor szépen felállt az ember a székről, lesimította a ruháját, és annyit mondott: Áldás, békesség!Ez azt jelentette, hogy áldást, békességet,

minden jót

kértünk az Úrtól a ház lakóira. És ebből tudta a gazda, s gazdasszony, hogy most már a búcsú jön, mert menni kívánunk..