A világot úgyis ki kell bírni.Ne engedd a virágokat sírni.Ne engedd a madarakat félni,a hűséget hóban elvetélni,az álmokat este megalázni,almafákat áprilisban fázni,a perceket ne engedd megállni,ablakokat örökre bezárni,csillagfényű éjszakára lőni,ösvényeket indákkal benőni.Ameddig a vállad bírja,vigyázz minden virágtalan sírra,vigyázz minden társtalan magányra,¨füstre, fényre, ember-glóriára.Aki árva arccal sír az égre,takarj szelíd álmot a szemére.Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:Valakinek embernek kell lenni.

Szeretet kell

Nehéz az élet, nem vitás,szeretet kell csak, semmi más -minek a kincs, a pénz, vagyon,ha nincsen ünnep, alkalom,mikor a szív csak megtelik, s ölel az érzés reggelig…Ha néma a szó, s nincs mosoly,bekerít méla ködgomoly,nézed a szürke bibliát,nincs ki a vállad fonja át.Istenhez fordulsz, hátha hall,vár tán egy jó, mit megsugall.Vágyod az élet jó szagát,kéne egy éltes, jó barát,olyan, ki véled úgy nevet,hogy még a ház is megremeg.Olyan, ki társ a bajban is,kemény, mint kint a gömbkavics,s a vajnál lágyabb, hogyha kell,néked a békét hozza el.Esténként olvas hangosan,mindenre ráér, nem rohan,együtt ér majd a hajnal is -s igaz a szíve, nem hamis.Nehéz az élet, nem vitás,szeretet kell, és kell a társ;féltve ölel a két karom,csókod ünnep az ajkamon

.H.Gábor Erzsébet.2016.08.06.

Selyem fátyol
Még visszajárnak néha az ifjúkori évek,
még fehér ruhán csillannak az esküvői fények,és színes álmok díszítik
azt a lenge selyem fátylat,mely takarója volt e kétarcú világnak.Még vissza-visszagondolok arra a réges-régi nyárra,
mikor még én is bizton hittem
a mesék igazába,és bizton hittem abban is,hogy ez a lenge fehér fátyol,
egy életre megvédminden csalódástól.Jó néha emlékezni, s újra hinni azt,
hogy a múlt szépségén semmiNem változtathat,mert akármennyi idő is az,ami eltelik,nem másítja meg a szív emlékeit.

Harmatcseppből fakad a könny,emberi szívekben rombol a közöny,sírnak a mezők, sírnak a fák,selymén pityereg egy kardvirág.- Mi a baj kincsem, gyönyörű virágszál?- kérdi a rigó hajnal hasadtán.Szipogva szól, bársonyi szépség:- Hol van emberi szívből a melegség?Hová tűnt a szeretet, megértés és hála,miért lett a bánat, öröm mostohája?Mondd te rigó, te hajnalfényt hasító,éneked miért nem hallható?Miért ébred könnyel a természet,miért jő a pirkadattal enyészet?- Ó, Te virágok kecses asszonya,nem látod?

EGYSZER volt hol nem volt megszületni készült egy gyermek. Egy napon a gyermek így szólt Istenhez: Azt beszélik, holnap leküldesz a földre. Hogyan fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?? Isten ezt válaszolta: A sok angyal közül kiválasztottam - egyet Neked. Várni fog Téged, és vigyázni fog Rád! De, mondta a gyermek, itt a Mennyországban nem csinálok mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog lehessek! Isten így szólt: Az angyalod minden nap fog énekelni Neked.

Hol boldog voltam rég...
Visszasírom azokat a boldog éveket,
mikor még rangja volt a kisült kenyérnek,
annak a kenyérnek, mit nagymamám keze
áldással tett a család elébe.
Visszasírom azokat a boldog nyarakat,
mikor nagyapám aratta a búzatáblákat,
azt a búzatáblát, melynek sárga kalásza
igazi kincs volt a szegényes házba.
Visszasírom azokat a régi teleket,
mikor melegedhettem a kemence mellett,
és meséket hallgatván hőssé válhattam,
hőssé, kiben szív és emberjóság van.

Egy öreg kutya panasza

Az embert szolgáltam egész életemben,de már nem lát hasznot egy megvénült ebben.Romlott a szaglásom, gyengült a látásom,már a kedvenc csontom sem túl mélyre ásom.Fáradtan cipel már a négy öreg lábam,futkosni sincs kedvem, úgy mint hajdanában.Pedig sok szép hőstett fűződik nevemhez,emlékek, amiket szívem sorba rendez.nyugdíjaztak, kitettek a házból,barátságot velem már senki sem ápol.Hisz nagy kutya voltam, ebek közt az első,jellemzett szívósság, nyughatatlan belső!Egész kiskutyaként jöttem ide lakni,itt tanultam meg én rendesen ugatni.Itt lettem az ember leghűebb szolgája,pedig rajtam kívül sok hű eb szolgálja!Összes iskolámat igen jól végeztem,mindent megtanultam, míg dolgozni kezdtem.Találékony voltam, alapos és eszes,erőtől duzzadó, szinte tökéletes.Sosem kerülte el semmi a figyelmem,az embert szolgálni hűen, ez volt elvem.Még az életem is odaadtam volna,és elmentem volna, akár a pokolba…Vadászatra jártunk, felvertem a vadat,megleltem hová bújt – nem könnyű feladat!Közel mentem őzhöz, szarvashoz, vagy nyúlhoz,fácánhoz, rókához, meg a vaddisznóhoz.Felvertem, menekült, a gazdám meglőtte.Nem maradt elbújva egy vad sem előtte.S azt mi lassan múlt ki, nyomát megkerestem,s a gazdámat hozzá mindig elvezettem.Dicséretet kaptam, s néhány jó falatot,ez az élet nálam nagy sikert aratott.Otthon pedig hűen őriztem a házat,volt bennem vitézség, s volt bennem alázat.Hej, gyönyörű évek, mennyi kedves elmék,bárcsak én is újra fiatalabb lennék,de megöregedtem, nem vagyok már régi,lehet új gazdám lesz, de nem földi, égi!Már megöregedtem, másik kutyát vettek,a gazdám házából az udvarra tettek.Néha adnak enni, néha belém rúgnak,visszaadnám lelkem a teremtő úrnak!Öreg kutya vagyok, s tudnék még szeretni,de már nyűg tartásom, hisz meg kell etetni.A szeretet kihűlt, már meg sem becsülnek,öreg szemeimen bánat-könnyek ülnek…Gondolkodj el ember, szeresd a kutyádat,akkor is, ha öreg, s nem fut már utánad!Ott él a szeretet öregen is benne,és ha bírná teste, érted élne, tenne!Te is megöregszel, te is ilyen leszel,elfárad a tested, de akkor is eszel…Mit szólnál, ha téged éppúgy kidobnának,vagy beléd rúgnának fiatalabb lábak?Becsüld az időset, aki egykor szolgált,aki ma is imád, ne láss benne szolgát!Sokkal inkább azt a régi, jó barátot,aki életedből annyi szépet látott!Gondoskodj hát róla, amíg tart az élet,ne dobd el magadtól, hadd szeressen téged!Most rajtad van a sor, megháláld hűségét,szíves szolgálatát, minden segítségét!Aranyosi Ervin: