Elszáll a szó

Ha imádkozol, magadban beszélsz,saját lelkedben Istenedhez érsz.Hidd el, a válasz majd Tőle érkezik,- e kapcsolat örökké létezik.Ha jó szíved másoknak adni kész,szeretettel sok szép érzést cserélsz,nem idegennek, saját magadnak adsz,Isten szép útján a fény felé haladsz.Mindaz, mit adsz, hálává alakul,áldásként egyszer fejedre visszahull.Mind, amit elvetsz, egyszer learatod,elkerül tőled, de sosem marad ott.Ha jót teszel, fejedre visszaszáll,ám ugyanúgy a rossz is megtalál,s te döntöd el, hogy jövőd hogy legyen,boldoggá válsz, vagy ülsz a gondhegyen?Tárd ki szíved, szeretve jobb neked,jobb, ha éled, és sorsod élvezed.Bárkinek adsz, azt magadnak adod,mert egy napon mindezt visszakapod.Ha bajban vagy, mormolj el egy imát!Segít majd rajtad - hidd el - aki lát!Ki átkísér az egész életen,s ha veled van, oszlik a félelem.De ott van veled mindig, benned él,s ha nem figyelsz rá, akkor is kísér.És mindenkiben ott él legbelül,hát nem maradhatsz sosem egyedül.Mert mindannyian testvérek vagyunk,egymás lelkében nyomokat hagyunk.Keresett utunk az élő szeretet,mely a világban a fény felé vezet.Hát imádkozz és magadban beszélj,a lelkedben a teremtődhöz érj,s mindegy, hogy kérsz vagy hálát mondsz neki,mert benned él, s a lelked ismeri.Ha lélekben is eggyé válsz Vele,a napjaid jóval rakod tele.A saját fényed szórod szerteszét,és meghallod a szeretet neszét.Elszáll a szó, és vissza is talál,nincsen gonosz, nincsen bűn, nincs halál!Mi létezünk, s bennünk az Istenünk,s ha szeretünk, hát boldogok leszünkAranyosi Ervin:

Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:- Mi az ördögöt keresel?

Taníts meg Uram!

Taníts meg Uram boldognak lenni,Tiszta szívemből, könnyen szeretni.Szállván virágra, miként a lepkék,Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.Taníts meg engem, tisztának lenni,Vissza nem nézni, előre menni!Letenni minden terhet és gondot,Látni magamban a középpontot...Taníts még nekem egyszerűséget,Hogy megláthassam mindig a szépet.Igazgyöngy legyen szellemi lényemA hamis ékszert még meg sem nézzem!Taníts meg engem nyugodtnak lenni,Útra kelőktől, szép búcsút venni.Túltenni magam, azon mi nem megy,Erősebb szenved, okosabb enged...Taníts meg engem szerelmet adni,Nem szalmalángként, parázs maradni.Embernek lenni, minden esetben,Segítő erő legyen kezemben!Hogyan tehessem?

Embernek lenni....

.Mennyire megváltozott minden.....Kifordult sarkából a világ!A régi öregek, ha látnák mivé lett,az egykori nyugalom, összetartás.Az emberek egyre törtetőbbé válnak.A gyűlölet, az önzés lesz az úr....Amíg a másikat a földig tiporja,küzd felfelé gátlástalanul.Nem törődik mással, csak magával.Csak egyedül neki teremjen babér!Nagyon sok ember lett így gazdag, de még több, sokkal több, a szegény.Kihal a kedvesség, a jóság, az egymás iránti tisztelet.Lassan a gyermekek a könyvből tanulják,hogy egykor-régen, átadták az ülőhelyet.Eltűnik, meghal a barátság és fakulni látszik a szeretet.Tudj újra emberként élni!Mutasd meg bátran, a te szíved nem üres!Lehet sok aranyad, gyémántod,vagy akár márványpalotád.....Csak egy igazság létezik a Földön és ott te is olyan vagy, mint bárki más!Hát legyél ember, ha ember tudsz lenni!Tudj mindig emberként élni!S ha kell, majd egykor emberként halni,- hogy örökké éljen a szeretet./ Hábele Mihályné /

 

 

Niért van így?

Számtalan idős, magányos ember él, akik tisztességgel felneveltek egy vagy két gyermeket, amíg tudtak vigyáztak az unokákra, de mikor már ehhez túlságosan idősek lettek betegeskedtek a család szinte elfelejti őket.Néha meglátogatják az idős szülőt, de a legtöbbször azt nem kérdezik meg, hogy van-e aki lemenjen egy kiló kenyérért a boltba?Mi van a mai világgal? Miért nem fontosak már az idősek? Ezek az emberek felneveltek, vigyáztak ránk, mellettünk voltak minden pillanatban.

Soha ne bántsd édesanyád

Édesanyád sose bántsd Karjaiddal öleld át, Puszit adj az arcára Simogatást a hajára. Addig örülj amíg élAmíg ő él boldog légy,Mert ha nem lesz bánhatod Nem lesz neked támaszod. Ő adott neked életet Boldogságot, szeretetetSzíve alatt hordozott,Nagy fájdalommal a világra hozott.De ő lett a legboldogabb,Hogy te a gyermeke vagy Minden kincse, szeme fénye Úgy vigyáz ő a gyermekére Ha szomorú vigasztald,Ha öreg lesz óvd meg majd,Ha beteg lesz ápold,Mert senki más, csak ő a támaszod.Még öregen is megóv ő Úgy vigyázz rád,Hogy semmi baj ne érjen Mert ő a te édesanyád.

Az utolsó út"

Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot.

Ha volna még, ki várna...

Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,s ha abban az otthonban várna valaki,aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,amelynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,mely éreztette velem, bármily galád sorsom,ölének fészkében oltalmat találok.Jó volna hazamenni, s kicsit megpihennia szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,ahol édesanyám mesélt az életről meséket,melyeket oly áhítattal hallgathattam én.Jó volna még egyszer lágyan megölelni,s megköszönni néki, hogy megszülethettem,s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből ered,az emberek iránti nagy szeretetem.Jó volna még utoljára kezét csókolgatván,egy pillantást vetni könnyező szemére,és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,amiért életet adott az övéért cserébe

Nyisd ki szíved kapuját!

Tudod, mi jó abban, ha szeretet éltet?Nem vakítja szemed megrontó ítélet.Eleve kitárod szíved szép kapuját,s beengedsz másokat, a nyitott kapun át!Akkor látod, milyen sok hely akad benne,mintha a szíved, egy nagy palota lenne.Figyeld, a szívüket mások is kitárják,látogatásodat napról napra várják.Ám, mi van, ha szíved zárját kulcsra zárod,mások közeledtét, zárt kapuval várod?Mikor elzárkózol, mert bizalmad nincsen.Senki sem babrál, majd a lógó kilincsen.Lelked sírdogál a magány börtönében,sorsod hibáztatod, mit megírtak régen.Mindig mást hibáztatsz, mást okolsz magadban,s nem hiszel a hitet adó feladatban.Mert a vágyaiddal, holnapot teremthetsz,s ha felfognád súlyát, azt, hogy mit jelent ez,kitárnád a szíved, s várnál minden élőt,s elfogadnád őket, mint méltó kísérőt.Mert, ha a kapuról lehull a lakatja,lesz, aki hitedet, s a reményt visszaadja.Ha vágyad hiteddel valóra is váltod,teremtővé válik szép belső világod.Mert, tudod a szíved nem börtön, nem ketrec,minden benne lévőt szabadon ereszthetsz,mert, ha a szeretet ízét megismerték,ismét vágyni fogják, tudva, hogy milyen szép.Újra vágyni fogják minden tiszta szavad,akit nem köt rablánc, az valóban szabad!Nyisd hát meg a szíved, szép kapuját tárd ki,hogy ne kelljen többé a szeretetre várni!Aranyosi Ervin:

Valentin nap!

Tudod, én mindennap éppen úgy szeretlek,jó, hogy része lettem kedves életednek!Nem kell Valentin nap, hogy megünnepeljük,
mert minden napunkban örömünket leljük.Ami szép, s értékes, az mindennap fontos,s meg kell ünnepelnünk, tiszta szívből, s pont most!
Mindennap adhatok apró ajándékot,ami kifejez egy szerető szándékot.
Néhány kedves szóval, boldog öleléssel,közös, szép élménnyel, mit szívedbe vésel,szebbítem életed, s te is az enyémet.Ettől lesz teljesebb, édesebb az élet.

Lelki család

Szétzüllött otthonok. Gyűlölködő, marakodó háznép. Egymás ellen támadó apák és fiak. Testvérharc. Torz világ. Sötét század. Korosztályok egymást taposása, melyben az öreg számára nincs szeretet s a fiatal iránt nincs megértés. Szomorú, kietlen reménytelenség. Éhen haló, szomjan vesző, didergő lelkek, akik a vérségi kapcsolat bilincsében összeláncolva tépik, marcangolják egymást.
Hogy tudnak vágni azok a kötelékek! Milyen barázdákat vájnak a száj körül, milyen karikákat ütnek a szem alatt, hogy meggörnyesztik a hátat.

A nyugdíjas élet egy új világ.

Mit, ki nem ismer, várva vár.Irigyelnek érte, hogy otthon lehetsz,nem kell sietned, bármit felvehetsz.Nem jó, vagy rossz,ez egész más fogalom…Más, mint aktív korban, azt fogadom!Nem kell már rohanni sehová.Új életforma vár,mehetsz, ha akarsz bárhová…Olvasás, séta, keresztrejtvény fejtés,bármi, mihez kedved van,már nem meghatározó a sietés!Ki kell alakítanod az „új” Életed!Azután már örömmel élvezheted.Nem kell korán kelni, rohanni,jó lesz lassan szépen osonni…Mikor felidézed a meleg szobában,hogy ilyenkor már futottál javában a munkába, s törted az eszed,Mit is kell ma tenned, főtt a fejed.Ez ma már kis lustálkodással telik,Jut idő mindenre?Minden aktív korú embernek ajánlom,Hogy érje el ezt a kort egészségben, kívánom.Élvezze minden percét, mit nyújthat az élet.S akkor a nyugdíjas ideje nagyon szép lesz…

 

Megint haza indulok nemsokára,

 

Nagy, néma csend borul a kis szobára.Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.Nincs már ott, aki eddig haza várt.Békülten kimondom:Elköltözött.Nem lakik többé az élők között.Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!Szorongva leste, mikor érkezem.S egyszer csak elébe léptem,Hogy felragyogott az a kedves kék szem!Pedig szolgálatom hívó szavára,Én olyan gyakran hagytam őt magára,És neki úgy fájt minden búcsúvétel:Körül tipegett anyai féltéssel...Amíg csomagoltam és rendezgettemSzeme kísért...csendesen ült mellettem,s bele sűrítve szóba annyit mondott!,Azután...egyszer ő is útra kelt.Végső tekintetével átölelt,És indult...hangtalanul, csendesen.Elment!

Támaszom

Légy majd a támaszom, ha egyszer megöregszem Ha nehéz lesz a járás, s ráncos lesz két kezem Légy akkor is támasz, ha egyszer nem emlékszem.Hogy reggel, vagy épp este, néked mit meséltem.Légy majd a támaszom, ha egy nap öreg leszek.Légy akkor is velem, mert nélküled elveszek Légy az igaz barát, még ha vén is leszek.Kérlek, fogd a kezem, hisz akkor is szeretlek.Légy majd a támaszom, ha hajam őszre fordul.Akkor is légy majd az, ha könnyem is kicsordul.Az idő lassan eljár, sajnos felettem is De támaszom, csak Te légy, e borús időben is.Légy kérlek támaszom, minden körülményben.Akkor is légy velem, ha majd megéhezem.Légy akkor is velem, ha egyszer majd haldoklom E kivált nehéz napon, ne kelljen csalódnom.Légy az én támaszom, mikor szólítalak.Ha az idő tépázta, barázdált arcomat.Megsimítod néha, mikor megihlettél.Súgd fülembe olykor, csak engem szerettél...Légy az én támaszom, a Teremtőre kérlek.És ha majd betartod, csak is úgy ígérd meg.Majd egy nap meghalok, és felcsendül a zsoltár.Istennek azt vallom, hogy támaszom Te voltál..

Anyám szegénysége

Anyám szegénysége sokszor fájdított,mert tudtam, csekély az, mit néki nyújthatok,hisz a sors szűken mérte azon kincsemet,amitől az életünk kiteljesedett.De anyám sosem volt elégedetlen,hisz megtanulta már szenvedésében,hogy mit sem ér a pénz, a fényes csillogás,ha tagadásba fullad az összetartozás.Mi szegények voltunk, mégis boldogok,mert szívünkben a szeretet éke ragyogott,s az a fényes ék, mely a szeretetből árad,a legnagyobb nyomorban is gazdagságot láttat

.Kun Magdolna

Ha tudnád...

Ha tudnád, milyen sokan üres hassal kelnek,S otthonukban ételt a hűtőben nem lelnek.Ha tudnád, mennyi ember dolgozna, ha tudna,Mert asztalára étel, még ha kevés is, de jutna.Ha tudnád, minden ember reménytelen sorsát,Értékelnél, hidd el, minden apró morzsát.Segítséget kérnél, s áldást mindazokra,Kik számítanak ennél még sokkal szebb napokra.Ha tudnád, milyen érzés betegségben élni,S a következő naptól rettegni és félni.Ha tudnád, milyen kemény ágyhoz kötve várni,S hinni, hogy míg élünk, megtörténhet bármi.Ha tudnád, milyen sokan nem kapnak meg mindent,S mégsem szidják annyit a sorsukért az Istent.Hisz van, akinek sok jut, és van, akinek kevés,De ha megbotlasz az úton éppúgy fáj az esés.Ha tudnád, mennyi embert otthagynak a bajban,S azok után futnak, kiknek sok pénzük van bankban.Pedig nem az számít, hogy sok pénz van a zsebben,Inkább, hogy ne hagyjunk soha senkit cserben.Mert ha tudnád, milyen érték számodra a család,Jobban megbecsülnéd apádat és anyád.S ha tudnád, mennyi ember veled van és támogat,Talán képes lennél te is elfogadni másokat

.Máté Rózsika

Egykor hajdanán

Engem úgy neveltek egykor hajdanán,mikor még élt nagymamám és nagypapám,hogyha éhes embert látok, jusson eszembe,én is kerülhetek ilyen helyzetbe.Mert az élet és a sors senkit sem kímél,így minden ember zuhanhat fentről lefelé,s ki lezuhan a mélybe, csak úgy éli túl,ha van mellette olyan, ki védőn felé nyúl.Én kinyújtom kezem, s felemelem azt,ki ott alant a mélységben magára marad,mert nem tudhatom, mikor jön el az a pillanat,mikor felém nyújtanak védőkarokat.

Te is megígérted

Te is voltál gyermek, s te is hitted azt,hogy a nagymamád meséi mind-mind igazak,hisz a nagymamák, azok kik valóra váltjákvarázslatos meséikben az unokák álmát.Te is boldog voltál, mikor nagymamád keze,lágy selyemként simult hajfürtjeidre,s mikor szelíd szép szavakkal azt súgta neked,drága kis unokám az Isten áldjon meg.Te is megígérted, hogy felnőtt emberkéntvigyázod majd törékeny, gyönge életét,hisz ő volt az ki benned látta mindazt a szépséget,ami gyermeki szemedben hálatűzként égett.Hát tiszteld őt úgy, ahogy ő tisztelt meg téged,mikor hitte, hogy te leszel a remény és az élet,ha majd ránccal telt szemére könnyes fátylat hint a csendes elmúlás, melyen a halál szele ring

.Kun Magdolna

Amikor még kicsi voltál, sokat foglalkoztak veled, hogy megtanulj evőeszközzel enni, megtanítottak felöltözni, bekötni a cipőfűződet, begombolni az ingedet. Kicserélték a pelenkádat, megmutatták, hogy hogyan mosakodj és fésülködj. Erkölcsre és empátiára tanítottak. Amikor majd megöregszenek és ők felejtenek el bizonyos dolgokat légy rájuk tekintettel. Lesz amikor ők felejtik el hogyan kell bekötni a cipőfűzőt, és hogyan kell begombolni az inget. Amikor ők eszik le magukat, vagy remegő kézzel fésülik a hajukat.

Istenem ,de jó lenne!

Ha volna még, ki várna...Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,s ha abban az otthonban várna valaki,aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,amelynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban,ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,mely éreztette velem, bármily galád sorsom,ölének fészkében oltalmat találok.Jó volna hazamenni, s kicsit megpihenni a szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,ahol édesanyám mesélt az életről meséket,melyeket oly áhítattal hallgathattam én.Jó volna még egyszer lágyan megölelni,s megköszönni néki, hogy megszülethettem,s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből eredaz emberek iránti nagy szeretetem.Jó volna még utoljára kezét csókolgatván,egy pillantást vetni könnyező szemére,és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,amiért életet adott az övéért cserébe...

Semmi nem lesz könnyű, az életed viharán.Semmi nem egyszerű, az élet rögös útján.Mikor megszülettél, kezdődött egy nagy harcBenne a győzelem, és benne minden kudarc.Semmi nem lesz tálcán, mi eléd kerülhetne.Nem járhatsz örökké, a fehér fellegekbeNem álmodhatsz mindig, színest és édeset.Az élet sokszor mért Rád, keserű éveket.Semmit nem kapsz ingyen, hiába szeretnédKemény harcod vívod, minden filléredért.Oly sokan próbálnak, közben majd megtörni.Szíved megtaposni, vagy végleg eltörölni…Harcolsz, most is tudom, nap, mint nap szüntelen.Életed hol öröm, hol pedig küzdelem.De ha szíved érzed és mindenkor helyén vanRájössz, hogy a lecke, csak az emberért van.Harcos vagy, jól tudom, hiába rejtenéd.Sok a fájó emlék, hogy mindet felejtenédDe ha képes leszel olykor, szívedből szeretni,Akkor már megérte, a világra születni…

Árvai Attila verse

Naplemente csodája

Nyitott tátongó fájó sebbel élek,csak én érzem, látom lelkemben.A víz tükörképét könnyel nézem,ahogy ring, a napkorong szépen benne.Naplementéket mindig csodáltam,ő maga, az életnek adó szeretet fénye.Mely nélkül nem lennénk mi sem,Isten kegyelméből vagyunk itt lent.Jót kellene mindig tenni egymásért,nem bántani, megbocsájtani mindenért.A nagy bűncselekedetek, törvénynek dolga,mi egymásnak hitet adjunk naponta.Bátorítani, biztatni, még ha alig ég gyertyám,gyengén pislákolgat, testem szüntelen kínoz.Miért kell vinnem ennyi fájdalmat, az okát,tudom, mert az erősekre teszi az Úr, prábára,tesz percről-percre-feladod-e vagy viszed,s ha alig élsz, halál illata lebeg feletted,akkor is hitem tart, és az őszinte szeretet,nem adom fel soha, amíg élek elviselem.És hálával vagyok a kínokért, kevés jóért,tőletek barátaim kapok sok erőt,köszönöm,te aki feladnád, olvasd el versem nem közöny,érted írok, mindig találd meg a szépet, miért,ne kérdezd, válaszom mindenre van felelet,belül keresd magadban, ott lakik erőd,hited, szeretet, remény,légy magad embere,ne negedd hogy más diktáljon soha sem!Feledni kell, minden bánatot, csalódást,nekem az egész létem csak szenvedésből áll,ha elestem mindig felálltam s mentem tovább,nem írok többet, mert egy könyv is kevés már,mert annyi sok mindent elébem tett sorsom,itt vagyok, még élek, s a szeretetem adom.Légy erős, Isten áldása kísérjen, ha gyenge lennél imádkozz, saját szavaiddal.

Az én hazám

Csodás hazába születtem én,szegényes évek hideg telén,vihar dúlt - mesélte jó anyám,hallgattam regéjét óraszám.Kis házunk majdnem, hogy összedűlt,- a jómód bennünket elkerült -,nem adnám melegét senkinek,
s ízét a kemencés vekninek.Amíg én faltam a reggelit,morzsolta Anyám a tengerit,mindent mi éghető tűzre tett,s szent hitet szívével ültetett.
Csak néztem, s hallgattam szép szavát,láttam, hogy szemében ég a vágy,
éreztem, hogy néha elrepül,s a lelke az éggel egyesül.