Rossz álom

Koppannak lépteim az álmaim kövén.Nem látok túl, sűrű könnyeim ködén.Érzem, hogy fáj,tép ott legbelül.Valami elszakadt befejezetlenül.
Könnyebben lélegzem,mégis kín a sóhaj.Túl nagy a csend,hiányzik a zsivaj...Hová? Merre menjek Nem látom az utat,kéne egy jel, intés,
ami irányt mutat.Figyelem a lépést,most nem hibázhatok.
A kopott követ nézem,merre járhatok...ismerősnek tűnik,sokat jártam rajta.Tisztára mosta a könny.Ez a meg nem értés útja...

Miért is várják annyira az unokákat?Miért is várja annyira dédelgetett unokáját a nagymama,s miért sóhajt fel annyiszor könnyes szemmel a nagypapa?Mert ők tudják, hogy azt az időt, mit Isten adott nékik,odafenn az égiek már nagyon szűken mérik.Ezért hát minden perc, minden óra, minden egyes nap,amit az unokákkal eltölthetnek, nékik ajándék marad.Ajándék mit büszkén visznek arra a hosszú-hosszú útra,ahol a szív hálaszavát már csak a szélzúgása fújja.Minden áldott lelkű nagymama, és drága nagypapa,gyermekeit látja viszont, hőn szeretett, hőn imádott unokáiba,és ifjúkori erejét, mit a hosszú évek alatt rég elvesztett már,s mit most visszahozott számára két fénylő kis szempár.Kun Magdolna.

Nagyon tanulságos!

"Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..
A diák azt mondta a tanárnak: „Vicceljünk meg azt a parasztot. Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni. "Aztán a tanár így válaszolt: "Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával." De mivel gazdag vagy, élvezheted a következő tényt - tegyél egy aranyat minden cipőbe, aztán elbújunk a bokorban, és figyeljük a reakcióját.

Tedd azt mit a szíved diktál,Akkor is ha azért a pokolba jutnál,Semmi áron ne add fel az álmaid,Csak tárd ki újra szárnyaid.Enged hogy a szél sodorjon,Ne hagyd, hogy a bánat megfojtson,Tépd el azt a láncot mi lelked szorítja,Mitől szenvedéssel fájdalmát ordítja.Rejtsd el szíved nyílt sebét,Töröld meg könnyes szemét,Dobd el minden tört darabját,Hagy tombolja ki végre haragját.Tűrd csendesen mit fájdalommal dalol,Jöjj föl végre a szomorúság gödre alól,Ne hagyd, hogy bármi is visszatartson,S újra egy érzés a szívedbe marjon.Temesd el az emlékeket a föld mélyébe,Ne álmodj többet sírva a tél sötét éjébe.Csak álmodd azt ami szíved vágya,Talán egyszer teljesül majd minden álma..."

Éld a napot
Minden egyes kornak van valami bája,– és az embernek is számtalan hibája, –ám ha minden korod tiszta szívvel éled,minden pillanatban újabb vágyad éled.Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!Mától érted ketyeg, múlik minden óra.Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:– csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Nem verseny az élet!Az élet nem verseny, nem is kell hát nyernünk,nem kell megharcolnunk, nem kell megfelelnünk!Nem kell az élettel folyton szembeszállnunk,nem kell ellenkeznünk, mindig ellenállnunk!Nem kell félned attól, hogy valaha veszíthetsz,jobb, ha az utadra rózsaszirmot hintesz!A rettegés helyett, élvezz minden percet!Játszd az életedet, legyél boldog gyermek!Nincsen ellenfeled, mindenki egy véled,ha ezt elfogadod, s világod így éled,ha képessé válsz a világod csodálni,akkor leszel képes jó emberré válni!Ne harcolj hát többé, hadd legyen már béke!Ébredj rossz álmodból, legyen végre vége!Álmodj meg helyette élhetőbb világot,amely teremtődnek fényétől megáldott!Bocsásd meg a fájót, engedd el a rosszat,vedd el figyelmedet arról, ami bosszant!Irányítsd a szépre, a teremtő jóra,válts egy szebb világot, szebb álmot valóra!A figyelem rezgés, erősít, támogat,mire irányítod, az teremt álmokat.Félelem, düh, harag élteti a rosszat,az energiád hát a jó felé osszad!Ne harcolj, ne győzz le, inkább segíts máson,sose járjon eszed a háborúzáson!Emelj fel másokat, adj reményt és hitet,mert ezt a világot a szeretet menti meg!Gondolatod mindig fókuszáld a jóra,legyen gondod másra, igaz, tiszta szóra!Merülj el békédben, ott, a lelked mélyén,tanulj és változtass önmagad személyén!Válj igazzá, jóvá, alkoss új világot,amire a lelked kisgyermekként vágyott!Nem szenvedni, félni születtél a Földre,állítsd a boldogság lámpáját ma zöldre!Tudd, hogy rajtad múlik, sosem múlhat máson,ezért ne gondolkozz szörnyű elmúláson!Halál nem létezik, nincs hát mitől félned,csak tanulószoba neked ez az élet.Ha időd itt lejár, elmész honnan jöttél,mert leszületéskor, szerződést kötöttél.Tanulás a célja egész életednek,és nem tud figyelni, aki végig retteg!Élvezd ki a létet, változtasd meg sorsod,a teremtés kulcsát a szívedben hordod!Válassz egy szebb utat, élvezd szeretettel,legyél önmagadért, jót teremtő ember!Aranyosi Ervin

A SZÍV ÖSSZE SZORUL AZ OLVASÁS UTÁN:
Ő Lukács!
Megkérdeztem,hogy lefényképezhetem-e?!Szomorú szemmel nézett rám,és megkérdezte hogy megborotválkozzak”?
-Bár már azt sem tudok,mert elveszett a borotvám is!Pomázon mindenki ismeri.Reggeltől estig dolgozni jár,pedig mindene fáj már.
57.- éves,bár sokkal többnek látszik.
Minden nap bejön hozzánk a boltba,mert vannak “hozzátartozói”!
Van pár kiscicája…a szerelmei,ahogy ő nevezi őket.A napi kis pénzéből nekik vesz ennivalót,és magának pár sört.

A világot úgyis ki kell bírni.Ne engedd a virágokat sírni.Ne engedd a madarakat félni,a hűséget hóban elvetélni,az álmokat este megalázni,almafákat áprilisban fázni,a perceket ne engedd megállni,ablakokat örökre bezárni,csillagfényű éjszakára lőni,ösvényeket indákkal benőni.Ameddig a vállad bírja,vigyázz minden virágtalan sírra,vigyázz minden társtalan magányra,¨füstre, fényre, ember-glóriára.Aki árva arccal sír az égre,takarj szelíd álmot a szemére.Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:Valakinek embernek kell lenni.

Szeretet kell

Nehéz az élet, nem vitás,szeretet kell csak, semmi más -minek a kincs, a pénz, vagyon,ha nincsen ünnep, alkalom,mikor a szív csak megtelik, s ölel az érzés reggelig…Ha néma a szó, s nincs mosoly,bekerít méla ködgomoly,nézed a szürke bibliát,nincs ki a vállad fonja át.Istenhez fordulsz, hátha hall,vár tán egy jó, mit megsugall.Vágyod az élet jó szagát,kéne egy éltes, jó barát,olyan, ki véled úgy nevet,hogy még a ház is megremeg.Olyan, ki társ a bajban is,kemény, mint kint a gömbkavics,s a vajnál lágyabb, hogyha kell,néked a békét hozza el.Esténként olvas hangosan,mindenre ráér, nem rohan,együtt ér majd a hajnal is -s igaz a szíve, nem hamis.Nehéz az élet, nem vitás,szeretet kell, és kell a társ;féltve ölel a két karom,csókod ünnep az ajkamon

.H.Gábor Erzsébet.2016.08.06.

Selyem fátyol
Még visszajárnak néha az ifjúkori évek,
még fehér ruhán csillannak az esküvői fények,és színes álmok díszítik
azt a lenge selyem fátylat,mely takarója volt e kétarcú világnak.Még vissza-visszagondolok arra a réges-régi nyárra,
mikor még én is bizton hittem
a mesék igazába,és bizton hittem abban is,hogy ez a lenge fehér fátyol,
egy életre megvédminden csalódástól.Jó néha emlékezni, s újra hinni azt,
hogy a múlt szépségén semmiNem változtathat,mert akármennyi idő is az,ami eltelik,nem másítja meg a szív emlékeit.

Harmatcseppből fakad a könny,emberi szívekben rombol a közöny,sírnak a mezők, sírnak a fák,selymén pityereg egy kardvirág.- Mi a baj kincsem, gyönyörű virágszál?- kérdi a rigó hajnal hasadtán.Szipogva szól, bársonyi szépség:- Hol van emberi szívből a melegség?Hová tűnt a szeretet, megértés és hála,miért lett a bánat, öröm mostohája?Mondd te rigó, te hajnalfényt hasító,éneked miért nem hallható?Miért ébred könnyel a természet,miért jő a pirkadattal enyészet?- Ó, Te virágok kecses asszonya,nem látod?

EGYSZER volt hol nem volt megszületni készült egy gyermek. Egy napon a gyermek így szólt Istenhez: Azt beszélik, holnap leküldesz a földre. Hogyan fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?? Isten ezt válaszolta: A sok angyal közül kiválasztottam - egyet Neked. Várni fog Téged, és vigyázni fog Rád! De, mondta a gyermek, itt a Mennyországban nem csinálok mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog lehessek! Isten így szólt: Az angyalod minden nap fog énekelni Neked.

Hol boldog voltam rég...
Visszasírom azokat a boldog éveket,
mikor még rangja volt a kisült kenyérnek,
annak a kenyérnek, mit nagymamám keze
áldással tett a család elébe.
Visszasírom azokat a boldog nyarakat,
mikor nagyapám aratta a búzatáblákat,
azt a búzatáblát, melynek sárga kalásza
igazi kincs volt a szegényes házba.
Visszasírom azokat a régi teleket,
mikor melegedhettem a kemence mellett,
és meséket hallgatván hőssé válhattam,
hőssé, kiben szív és emberjóság van.

Egy öreg kutya panasza

Az embert szolgáltam egész életemben,de már nem lát hasznot egy megvénült ebben.Romlott a szaglásom, gyengült a látásom,már a kedvenc csontom sem túl mélyre ásom.Fáradtan cipel már a négy öreg lábam,futkosni sincs kedvem, úgy mint hajdanában.Pedig sok szép hőstett fűződik nevemhez,emlékek, amiket szívem sorba rendez.nyugdíjaztak, kitettek a házból,barátságot velem már senki sem ápol.Hisz nagy kutya voltam, ebek közt az első,jellemzett szívósság, nyughatatlan belső!Egész kiskutyaként jöttem ide lakni,itt tanultam meg én rendesen ugatni.Itt lettem az ember leghűebb szolgája,pedig rajtam kívül sok hű eb szolgálja!Összes iskolámat igen jól végeztem,mindent megtanultam, míg dolgozni kezdtem.Találékony voltam, alapos és eszes,erőtől duzzadó, szinte tökéletes.Sosem kerülte el semmi a figyelmem,az embert szolgálni hűen, ez volt elvem.Még az életem is odaadtam volna,és elmentem volna, akár a pokolba…Vadászatra jártunk, felvertem a vadat,megleltem hová bújt – nem könnyű feladat!Közel mentem őzhöz, szarvashoz, vagy nyúlhoz,fácánhoz, rókához, meg a vaddisznóhoz.Felvertem, menekült, a gazdám meglőtte.Nem maradt elbújva egy vad sem előtte.S azt mi lassan múlt ki, nyomát megkerestem,s a gazdámat hozzá mindig elvezettem.Dicséretet kaptam, s néhány jó falatot,ez az élet nálam nagy sikert aratott.Otthon pedig hűen őriztem a házat,volt bennem vitézség, s volt bennem alázat.Hej, gyönyörű évek, mennyi kedves elmék,bárcsak én is újra fiatalabb lennék,de megöregedtem, nem vagyok már régi,lehet új gazdám lesz, de nem földi, égi!Már megöregedtem, másik kutyát vettek,a gazdám házából az udvarra tettek.Néha adnak enni, néha belém rúgnak,visszaadnám lelkem a teremtő úrnak!Öreg kutya vagyok, s tudnék még szeretni,de már nyűg tartásom, hisz meg kell etetni.A szeretet kihűlt, már meg sem becsülnek,öreg szemeimen bánat-könnyek ülnek…Gondolkodj el ember, szeresd a kutyádat,akkor is, ha öreg, s nem fut már utánad!Ott él a szeretet öregen is benne,és ha bírná teste, érted élne, tenne!Te is megöregszel, te is ilyen leszel,elfárad a tested, de akkor is eszel…Mit szólnál, ha téged éppúgy kidobnának,vagy beléd rúgnának fiatalabb lábak?Becsüld az időset, aki egykor szolgált,aki ma is imád, ne láss benne szolgát!Sokkal inkább azt a régi, jó barátot,aki életedből annyi szépet látott!Gondoskodj hát róla, amíg tart az élet,ne dobd el magadtól, hadd szeressen téged!Most rajtad van a sor, megháláld hűségét,szíves szolgálatát, minden segítségét!Aranyosi Ervin:

Ma kitörlök a naplómból
Két napot: a tegnapot és a holnapotA tegnapból tanultam
A holnap pedig a következménye lesz annak,Amit ma teszek
Ma azzal a meggyőződésselNézek szembe az élettel,Hogy ez a nap
Soha többé nem fog visszatérni.A ma az utolsó lehetőség arra,Hogy intenzíven éljekHiszen senki sem tud biztosítani arról,Hogy látni fogom a holnapi napfelkeltét.Ma elég bátor leszek ahhoz,
Hogy ne halasszak el több alkalmatCsak egyetlen lehetőségem van érvényesülni.Ma beruházok a legértékesebb.

Most értettem meg
Csak most értettem meg, drága nagymamám,
miért sírtál oly sokszor az élet alkonyán,
s mért volt aggódásom oly mérhetetlen nagy,
mikor megláttam szemedben a bánat árnyakat.
Már tudom, ezek a kihullt, Istenáldott könnyek,
melyek lelked legmélyéből szemeidbe szöktek,az életet búcsúztatták, s azt a sok múltbéli évet,
melyek az örök hervadás lábnyomába értek.
Látod, drága Mama, most már én is könnyezem,
én is megsiratom múltam, s életem,
mert az én fejem felett is elszálltak azon röpke évek,
melyek tavaszvirágzásról többé nem mesélnek.

Valakinek el kell mondanom,
de maradjon titok, kinek,
valakihez szállhat halk dalom,
úgy, mintha rímek csengenek.
Vagy amint két szív online vibrál,
kiderül róla, szállni tud,
mobil vagy gép mindig készen áll,
suhog a gyorsforgalmú út.
Érzelemmé váló új jelekszinte ölembe hullanak.
Új barátoknál mit keresek?
Várom ébresztő szavukat.
Valamit n e k i kell mondanom,
számára most új hír lehet,
éjjel vagy szétfoszló hajnalon:
szürke, banális történet.
Valaki másképpen válaszol,
jele szinte fiatalít,
bújkáló nap süt így valahol
érintve fák leveleit.

Az én anyám
Esténként,
mikor gyermekszívem bánat járta át,
és könnyeket sírtam kispárnám szélére,
odabújt mellém szép arcú anyám,
s az ablakon át felnéztünk a teliholdas égre.
Akkor átölelt szorosan és azt mondta nekem,
- Válassz egy csillagot, olyan igazán ékeset,
ami túlderengi majd a fényesebbeket,
s én, ígérem, egyszer elhozom neked-

Elkezdtem figyelni a sok-sok égi lángot,és hosszasan kerestem a legeslegszebbet,de hiába, mert bármilyen távolra is néztem,
nem leltem meg azt a tükörfényeset.

"Tudom, voltál mélyen, s értek már el gondok,De kérlek, légy most hálás s tiszta szívből boldog.Örülj kérlek annak, hogy van ahová menned,S hogy nem kell e világon földönfutó lenned.Mert oly sok ember fázik s éhezik a télben,S mégis többet állt már Isten előtt térden.Tudom, néha nehéz és elítélnek mások,S úgy érzed, hogy fentről csak rád szállnak csapások.De fogalmad sincs róla, hogy sokan így sem élnek,S bár betegségben, kínban, de minden nap remélnek.Akármerre lépünk, csak kerüljük a gondokat,S azt hisszük, hogy nálunknál minden ember boldogabb.Lenézzük a szegényt, beteget és némát,De sosem vettünk eddig más emberről példát.Mindig abban bíztunk, hogy van nekünk egy Istenünk,S hogyha Tőle kérünk, meglesz nekünk mindenünk.Mert sokkal könnyebb sajnos nagy csodákra várni,Mint oly sok ember előtt a szívünket kitárni.Fogd hát össze kezed s adj mindenért hálát,S ne akard te soha más embernek kárát.Próbálj meg most végre másokért jót tenni,S meglátod, majd így fogsz boldog ember lenni.S ne félj soha attól, hogy ledobnak a mélybe,Mert hidd el, hogy ott látnak mindent fent az égbe"részletek

Máté Rózsika verséből

Hazaváró
Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.
Ha nem ért meg a világ,
Mert közönyös és sivár,Van kiút, hogy talpra állj,Édesanyád hazavár.Jót teszel, ám idővelTéged dobálnak kővel.Megsebez, ha eltalál,Édesanyád hazavár.
Ha csak néma csend ölel,S hallható a szívzörej,Csontig hatol a magány,
Édesanyád hazavár.Ha nem érint napsugár,A derűre ború száll,
Feltöltődsz, ha van ki vár,Anyád míg él, hazavár

.

EMLÉKSZEL?
Emlékszel még? Egyszer miénk volt a világ.
Miénk volt egy csodás jövő-kép álmodás.
Akkor megígérted, mindig velem leszel.
Bármerre is járok, bárhol megkeresel.
Hát itt vagyunk! Szemünk most egymásra ragyog,megélhetjük vágyunk, hogyha úgy akarod.
Azzal, hogy kezeid kezeimbe teszed,
ősi fogadalmunk megerősítheted.
Induljunk hát, vár ránk jövendőnk kapuja,
hogy most kézen fogva beléphessünk oda.
Ahol szívtől szívig szárnyal a gondolat,
nem hordoz szárnyain reszkető gondokat.

Ahová a szív még vissza-visszajár

Sokszor eszembe jut a jó szülői ház,
a kert ahol zöldültek az öreg diófák,
melyeknek terméséből egykor hajdanán,
kalácsot sütött az én drága jó anyám.
Eszembe jut ma is az a dimbes-dombos táj,ahová a szív még vissza-visszajár,
visszajár, hogy ne feledje sohasem azt el,
mily öröm, ha újfent otthonára lel.
Hisz oly jó néha hazajárni, s el-elrévedni,
azokon kik tanítottak embernek lenni,
s akiknek szerény kívánsága nem volt más egyéb,
mint egy életre ránk lehelni az otthon melegét.

Ne feledd el, kérlek

E túlhajszolt időben el ne feledd, kérlek,ki mondott neked gyönyörű meséket,ki ölelt át féltőn, ha szemed könnyben ázott,s ki volt ki feladott érted minden álmot.Felettem már elmúltak a gyorsan futó évek,Te is felnőttél, már a magad útját léped,így hát nincs szükség arra, hogy Én vigasztaljak,ha majd enyhíteni kell szívfájdalmadat.De néha mikor csendre vágysz és időd engedi,merengj el a múlton, mert az újjá színeziazt a szürke felnőttkort, mely akkor vár reád,ha már csak szép emlék marad mesélő anyád.

Visszahozhatatlanul
Ahogy öregszik az ember egyre jobban fájja,
hogy visszahozhatatlan régi ifjúsága,
s az-az otthont adó ház is, melyben annyi éven át
gondtalanul élte szép gyermekkorát.
De bármily fájdalmas is múltunk elvesztése,
vigaszt ad az a tudat, hogy megmaradt emléke,
hisz amíg emlékezni tudunk, amíg van mire,
addig nem lanyhulhat szívünk harci üteme.
Mert erőt ad és kitartást az a sok-sok megélt perc,
ami ifjú éveinkben örömök közt telt,
s ami emlékeztet arra, hogy csak azok hervadnak,
kiknek múltjaiban nincs pár boldog pillanat.