Ha eltitkolod mindazt, mi benned él, csak azért, hogy másoknak szebb és jobb legyél,
Soha nem lehetsz igazán önmagad,
Pedig szíved, lelked mutatná az utat.
Ne élj a reklámozott álomvilágban, a kölcsönök és drága luxus látszatában, azzal több semmivel sem leszel, de így legalább tudod, hogy holnap majd mit eszel...
És mondd, mit érne mindez, ha nincs melletted senki?
Akiért a lelkedet is ki lehetne tenni...

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Ismeretlen

Mindig kék az ég...

Délceg Emese: Hosszú út

Lehet fáradt vagy, terhed is nehéz, 
Hosszúnak látod most, míg oda nem érsz. 
Már az út felét megtetted, 
már itt az út vége, nem kell félned. 
Állj fel, már nem sok van hátra,

Az élet nagy terhe

Felnőtt fejjel már másképp látom őt,
a legszentebb embert, az Istenáldott nőt.
aki úgy viselte el szíve fájdalmát,
hogy sosem mosta könny szelíd orcáját.

Addig, amíg élnek

Ha még él az édesanyád, s ha még él apád,
mondd el nekik százszor, mily nagy boldogság,
hogy vigyázhatnak téged, és vigasztalhatnak,
mikor szemedből a könnyek arcodra futnak.

Szeresd az öregeket <3

Szeresd az öregeket, hisz vállukon hordják
élet kőkemény, ólom nehéz súlyát,
melynek nehéz terhe alatt meghajlik a hátuk,
de mégsem panaszkodnak, nincs siránkozásuk.

Isten tenyerében,
Isten tenyerében élünk mindannyian,
Csak kevesen érezzük hogy ez így van,
Az életünkbe semmi nincs véletlen,
Mindennek oka van hidd csak el.

Ki megváltja a rosszat
Minden apró rezdülésünk
Nem másról szól, csak ennyi:
Szeretetből vagy rosszakaratból
Létezel, gondolsz, érzel s akarsz tenni.

A hídon át, még van tovább!
A híd alatt nincs új szokás...
Áll a tó , áll, az utas halad....
Életjeled a hídon marad.

''

Minket, s köztünk engem is, magyarnak teremtett a Nagy Alkotó. Ez azt jelenti, hogy emberi életünk értelmét ezen a szinten kell keresnünk. Itt van számunkra, a ,,kiindulási pont": magyarok vagyunk, ennélfogva magunkon viseljük (akár tetszik nekünk, akár nem) mindazt, ami ezzel a szóval jár, és amit ez a szó jelent. Ez a szó már meghatározta számunkra a keretet, melyben élnünk kell, s mely keretben életünk célja rejlik.

Hiszek a csodában 
egy boldogabb világban 
ahol az emberek szívében 
csak a szeretet lakik 
ahol a félelmet nem ismerik.

Ha többed nincs is, amit adnál,
legyen máshoz egy jó szavad!
Figyeld csak meg, a jó érzésed,
honnan indul, miből fakad?
A szó elszáll, de nyomot hagyva,
s akkor jó, hogyha simogat?
Kiemel lelket a sötétből,
nem ás meg komor sírokat.
Egy jó szó mindig megvigasztal,
táplál, éltet és felemel.
S tudod, a Földön minden lélek,
legalább jó szót érdemel.
Hiszek a jó szó erejében,
amelyik szebb jövőt teremt.

Kereslek..

Kereslek, merre vagy... 
Kérlek, ülj le mellém, 
édes közelséged
oly szívesen venném!
Fáradt nap borúja
ágálva küzd bennem, 
jöjj ide kedvesem, 
fogd meg a két kezem. 
Erőt kérek én most, 
kedvet a holnaphoz, 
sok, előttem álló
szürke hétköznaphoz. 
Szemedben pici fény
apró lángra lobban, 
s érzem majd szeretlek
jobban, egyre jobban. 
Lelkemből a hideg
így tán messzire száll, 
s rohanhat az idő... 
Ha soha meg nem áll
sem számíthat többé, 
csak ez a pillanat, 
szemedben kigyúló, 
hajnalfény-virradat, 
mely tudom, számomra
mennyi szépet ígér, 
s egyszer majd csillagos
végtelenbe kísér..

Voltál e már úgy, hogy futni akartál,
nem nézni merre, nem tudni hova,
csak időn és téren át valahogy túljutni
oda, hol nem érhet senki nyomodba.
Voltál-e már úgy, hogy elnehezült szíved,
s még sem tudtad kisírni a fojtó könnyeket,
csak hangtalanul ültél a szobasarokban,
hogy a néma zokogást ne hallhassák meg.
Voltál-e már úgy, hogy lelked törték meg
mérhetetlen számú apró sebet ejtve,
ami sosem forrta össze magát Isten igazán,
mert újabb és újabb hegekkel lett telve.

A boldogság háza

Igazi csoda volt az a nádfedeles ház,
ahol nagymamám rázta fel a fehér tollpárnát,
s ahol ő vetette meg azt a pihe-puha ágyat,
melyben bűbájos meséim otthonra találtak.

Jó a kedvem, mit is tegyek,
rákezdtem egy dalra.
Csendesen, hogy az énekem
nehogy más is hallja,
de egy rigó rám füttyentett:
- Énekelj csak, rajta!
Hangosan, hogy a barátod,
s az irigyed is hallja.

Aranyosi Ervin: Miről szól az élet?

Gondolkodj el kérlek,
miről szól az élet?
Pénz, vagy a családod
tesz boldoggá téged?

Mikor már nincs hová menni

Ha majd jó anyánk és jó apánk is messzi útra kél,
s régi házunk, otthonunk is csak emlékünkben él,
könnyes szemmel nézünk fel a csillag teli égre,
s ott kutatjuk nyomát annak, ki lépteink kísérte.

Látás, hallás

Élvezni a kakukk hangját,
vagy épp egy falu harangját.
Érezni az éjszakákat,
hallani a vadlibákat,

Érezz, értékelj!

Míg nem vagy kiszolgáltatott, súlyos beteg,
Addig egészséged kincsét nem értékeled.
Míg szabadon szárnyalsz, akár a sóhaj,
Nem tudod, milyen az életért remegő dal.

Ha hideg van fázol, kabátot veszel,
szabad nyakadra, meleg sálat teszel.
Dermedő ujjaid pamut kesztyű védi,
kalap a fejed, ha a szél hajadat tépi.
Viszont... ha lelked fázik, és megfagyott
hiába a test, mit az Isten rárakott
üveges, rideg lesz a tekinteted
nem veszed észre, ha a boldogság integet.
A lelket mi melegíti? - a szeretet
olyan mint a tűz, kialszik ha nem dédelgeted.

Boldogságot pénzért venni nem lehet.
Semmit nem ér a pénz, ha nincsen szeretet.
Lehet vagyonod, ékszered, mindened.
Ha nincs, ki simogatóan fogja kezedet.

Lassan surran ki a nyár az ajtón,
Óvatos, hogy észre ne vedd,
Nem köszön el, csak titkon
Itt hagy magából egy kis meleget,
Mely nemrég még forrón izzott,
Szép lassan majd elfeleded,
Nem ígért semmit, de mégis tudod,
Visszatér majd, ha elengeded.
Őrzöd melegét, ajtódat bezárod,
Ha kimész, kabátod keresed,
Érzed, tudod, bandukolhat bárhol,
Nem hagyott el szerelmesed.

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

Nézd, milyen szomorú az augusztusi nyár,
mintha tudná, hogy az elmúlás kapujában áll,
mintha érezné a fagyott föld havas kő rögét,
mely jégpáncélba zárja a napláng melegét.
Nézd csak, mily bánatos minden falevél,
mely rozsdaszínben sárgul a lombok tetején,
s melyek úgy fogódznak az elgyengülő ágba,
mint tévelygő gyermek az anyai szoknyába.
Nézd csak, mily törékeny ez a kérészálmú élet,
miben elgyengült hang már az a madárdalos ének,
mi egykor oly mélyre lopta szívünkbe magát,
hogy azt hittük örökké tart e vidám csacsogás.