.Mennyi idős ember él, elhagyottan, árván,néma fogolycsendben, mint ki vétkezett,s mint akinek bűn volt e földre megszületni,és tisztességben élni az időéveket.Mennyi idős ember vágyik némi szeretésre,szeretésre, minek valahol nyoma veszhetett,mert akik velük voltak, jóban rosszban, bajban,azok most mind-mind más úton mennek.Sokan vannak, sokan, és még többen lesznekaz elhagyatottak, kiket messze kerülnek azok, akik sok-sok tudást, sok-sok tanítást,egyedül csak általuk ismerhették meg.Pedig az időt hajtó kerék rendületlen forog,és pörgeti-pörgeti azokat a homokszemeket,melyek észvesztő gyorsasággal temetik majd bea tiszteletet kiérdemlő élet-perceket.

Nehéz életünket emberként élni,Mikor a világ nem is erre buzdít,Mikor nincs erkölcs,Nincs tisztesség,Nincs szeretet,Hol mindenki azt nézi, másnak keresztbe hol tehet,Mikor a rang és hatalom a fontos,S ezért mindenki bárkin lelketlenül átgázol,Hol nem számít gyerek vagy felnőtt, vagy e,Csak egy a fontos mennyibe kerül ez?Semmi nincs oly fontos, mint a hatalom,De kérdem én...Ez meddig tartható?Gyermekeinknek majd mit hagyunk?Azt hogy, élj durván, mert így kell előre haladnod?Gázolj át másokon, mert akkor lesz vagyonod?Régen is meg kellett élni, ma is.Csak az nem mindegy milyen lesz az utó nemzedék,Akkor is nehéz volt,De volt össze fogás,Nem akartak emberek felkapaszkodni egymás hátán,Aztán eltaposni azt ki segített,Akkor meg volt a tisztelet, becsület,Mára kihalt az, hogy megköszönni,Hogy hálát adni,Vagy netalán segíteni,Ilyen nagyot változott a világ...De kérdem én, hová tartunk mi már?Nem hiszem, hogy helyes, ha egymást taposvaHaladunk feljebb, egymást birtokolva.Én még hiszem, hogy bármi lehet,Ha van bennünk tisztelet, kitartás, szeretet,Ha nem követjük a normát minden áron,És ha kell, magunkért, egymásért kiállunk.

Csak kitartás! - biztatom magam,még futni kell, még minden messze van.Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,jaj, meg ne állj az úton hirtelen sok a dolgunk még s nem mutathatom,hogy a harcot már nem bírom nagyon,és este ha ágyamba roskadok,érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,elkoptunk, de ne sejtse senki sem,higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,nem irgalmaznak ám az emberek,csak hajtsd a vért, arcom piros legyen frissen induljak minden reggelen,csak én tudom, ha ágyba roskadokestére már milyen fáradt vagyok.Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény,sokat sírtam, eső után a föld ilyen barázdált, csapzott elgyötört...de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,arcom hegy- völgye lágyan kisimul,csak este ha ágyba roskadok,érzem megint, nagyon fáradt vagyok.Csak kitartás, - kipp-kopp...

Szavak nélkül, csendben, többet mond egy érzés,Mint szánalomból feltett ezer üres kérdés,Mert szavainkkal sokszor nagyon bántunk,S más embernek ezzel olyan sokszor ártunk.Milyen jó is volna, ha értenénk a csendet,S ha életünkben végre magunk rakhatnánk rendet.Ha elvonulnánk néha más emberektől távol,Oda, ahol senki nem ítél, s nem vádol.Szavak helyett inkább becsüld meg a percet,S adj új esélyt arra, hogy eloszlassa terhed.Mert az a csoda, melyet olyan régen kértél,Melletted volt mindig, bármerre is léptél.Kérlek, mások helyett ne döntsél te utat,Még akkor is, ha néha más irányba mutat.Mert bármerre is jársz majd, érhetnek csapások,De mindig tudd, hogy ezért senkik sem hibások.Ha szívvel járod utad, eljön majd a vége,S megterem majd benned a szeretet s a béke.Eloszlik a kétely, rosszindulat, harag,S arra, mit majd érzel, nem lesz többet benned soha harag.

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:– Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.A második fa is elmondta vágyát:– Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát.

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.A feladat egyszerűnek látszott,s ő nyomban neki is látott.Rajzolt tengert, széltől mentesen,rajta egy hajót, mely állt csöndesen.Utasa mind lusta álomba merült,s a kép összegyűrve a szemétre került.Nem békesség volt a papíron,hanem szélcsend és unalom.Aztán újabb rajzba kezdett,s egy szundító öreg bácsit festett.De békességet nem ábrázolt ez sem,nekiállt hát, hogy tovább keressen.Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,békésen legelésző birkanyájat.A papírkosár lassan tele lett,s közben be is esteledett.Ám az este sem volt békés messziről hallatszott a mennydörgés.Vihar közeledett, az ég rengett,a festő az ablaknál töprengett.Nézte a szélben sodródó leveleket,a villámokat, mik átjárták az eget.A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,kövér esőcseppek verték az ablakot.A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.Tekintete ekkor ismét a fára esett,s ott meglátta, amit egész nap keresett.A fa egyik vastag benső ágán,úgy a fának szíve táján,a viharról szinte mit sem sejtve,ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.Ez hát az igazi békesség."Uram, te megmutattad békességedet!"- szólt a festő, és nem tévedett.Csodálatos isteni békesség ez,mit a viharban alvó madár jelképez.A világ legyen bármily nyugtalan,ha szívünkben Isten békessége van.Ő minden gondot vállára vesz,s bennünket szabaddá, békéssé tesz.Az Ő békessége tökéletes,minden félelemtől mentes.

.Igaz barát vagy, mert neked mindent elmondhatok,Igaz barát vagy, mert rád mindig számíthatok,Nem érdekel, mit mondanak mások rólad,Mert csak azt hiszem el, amit tényleg látok.Igaz nem olyan régen ismerlek téged,De olyan, mintha ezer éve ismernélek,Pont az az ember vagy a szememben,Amilyet, mindenki magának csak képzelhet.Nem mutatsz mást, csak ami vagy,S ezért, szívembe zártalak téged,Mondhat bárki, bármit rólad,Minden megjegyzés lepereg rólam.S ígérem neked, hogy a barátod leszek,Amilyen hosszú ideig csak lehet,Jöhet bármi, vagy bárki, közénk nem állhat,Stabilan vigyázok a barátságra.Rám bármikor számíthatsz, mindenben Minden apróságra odafigyelek,Remélem a te részedről is ugyanez a helyzet,S minden titkom megőrizgeted.Nagyon örülök a barátságodnak,Sokat jelent a számomra,Mert te azt mutatod, ami vagy.Nem pedig egy másik arcodat..

Bújócskázik a Napocska,csak a felhők sírnak.Nem találják jókedvüket,csak zokogni bírnak.Bennem is van egy Napocska,elbújt, mégsem sírok,esernyőmmel pocsolyába,hullámokat írok.M’ért is kéne elvesztenem kedvem, ragyogásom?Mosolygok a Napom helyett,hogy mindenki lásson!Hisz az élet csupa derű,s csupán rajtad múlik,képzeleted elvezet-e síró felhőn túlig?Az én lelkem a szép Napról sok emléket ápol.Valahányszor rágondolok,felragyog magától.Ragyogását nem tartom meg,tovább adom másnak,mosolyomtól látszom mindig,vidámnak, mókásnak.Mikor víz hullik az égből,rögtön tócsák nőnek,az összegyűlt esőcsepp már nem kell a felhőnek.Lent, a földön összegyűlik,kis tükörré, látod?– Mosolyod, ha belenézel,te is megtalálod.Milyen muris, ha belelépsz egy nagy pocsolyába,hullámokat, vízköröket vet a gyerek lába.A hullámok elcsitulnak,visszamosolyognak,te is látod tükörképét a szép mosolyodnak!Sírjatok csak buta felhők,nekem jó a kedvem,a Napocska esőben isszépen ragyog bennem.Aztán, majd, ha kifáradtok,felragyog az ég is,vidám lesz az egész világ,kiragyogok én is!

Embernek lenni.....Mennyire megváltozott minden.....Kifordult sarkából a világ!A régi öregek, ha látnák mivé lett,az egykori nyugalom, összetartás.Az emberek egyre törtetőbbé válnak.A gyűlölet, az önzés lesz az úr....Amíg a másikat a földig tiporja,küzd felfelé gátlástalanul.Nem törődik mással, csak magával.Csak egyedül neki teremjen babér!Nagyon sok ember lett így gazdag,de még több, sokkal több, a szegény.Kihal a kedvesség, a jóság,az egymás iránti tisztelet.Lassan a gyermekek a könyvből tanulják,hogy egykor-régen, átadták az ülőhelyet.Eltűnik, meghal a barátság,és fakulni látszik a szeretet.Tudj újra emberként élni!Mutasd meg bátran, a te szíved nem üres!Lehet sok aranyad, gyémántod,vagy akár márványpalotád.....Csak egy igazság létezik a Földönés ott te is olyan vagy, mint bárki más!Hát legyél ember, ha ember tudsz lenni!Tudj mindig emberként élni!S ha kell, majd egykor emberként halni,- hogy örökké éljen a szeretet.

A Csönd Szigete az én kis otthonom Itt béke van! Jöjj el, ha elfáradtál nagyon.Itt elkerülheted a rohanó világ zaját,és elfeledheted az idő vad rohamát.Itt nem kérdez senki, hát nem kell, hogy felelj,és nem kell, hogy jó légy, hogy modorra ügyelj.Az sem kell, hogy köszönj, csak jöjj be, és pihenj!Hogy erőd legyen küzdeni, ha már muszáj, hogy menj.Az Élet egy küzdőtér, hol vad harcok dúlnak,hol döntő szerepe van minden órának és napnak.S tán még a perced sem lehet egészen a Tiéd!

Fogadj el mindenkit! Úgy ahogy van... A sérült, beteg embert is, mert ember ő is. Nem egy másik bolygóról érkezett, hanem veled együtt ő is erre a földre született. Hidd el: a helyzetük nekik sem öröm, de ha szeretettel viszonyulsz hozzájuk, az külön öröm. Mindent tudnak, amit te. Ne gondold, hogy nem. Esznek, isznak, olvasnak, írnak, tanulnak, sétálnak, kirándulnak, mosolyognak, barátokkal találkoznak, s mint oly sokan közülünk, ők is néha a tükör előtt pózolnak.