Nektek gyermekeim   

Ha nagyon öreg leszek, erőtlen és gyenge,
vajon leheltek-e erőt fáradó testembe.
Adtok-e majd betegségben annyi kitartást,
hogy tovább bírjam taposni az élet-út porát.

Ha majd a felejtés fájdalma kínozza a lelkem,
mondjátok, lesztek-e a gondolatok bennem,
s vigyáztok-e sérült tudatomnak azon énjére,
melyben hervadásba lép az élet szépsége.

Hihetem-e azt, hogy nem kell csalódnom,
ha mélyre taszít lábamról a gyötrő fájdalom,
s ha már minden egyes pillantás arrafelé néz,
amerre nem nagy gond az élet-felejtés.

 Mennyi az-az örökké

Oly könnyedén kimondjuk, örökké szeretlek,  
bármi állja útját is az ígéreteknek,
és nem hagylak el akkor sem, ha reszkető kezed,
mély ráncokba gyűri az időéveket.

Oly könnyedén mondjuk, mi sosem változunk,
szívből jövő szavakat sosem másítunk,
mert azokban a szavakban benne van a lelkünk,
mely kiáll igazáért, ha már ígéretet tettünk.

Aztán egyszer csak az örökké egy pillanattá válik,
pillanattá melyen könnyek nyoma látszik,
azoké a könnyeké melyeket akkor fogunk sírni,
mikor a csalódás kínjával kell majd megbirkózni.

 Csendes zokogás

Magadban sirass el mindent, ami fáj,
hisz úgy sem látja más, milyen mélyre ás
lelked mélyében a csendes zokogás.

Csak némán hullasd könnyed, ne ejts hangokat,
kik sértéssel bírnak, ne sajnáljanak,
mert a sajnálat úgy sem ad, oly erős vigaszt,
hogy feledtesse veled a megbántásokat.

Ne mutasd szívednek gyengeségeit,
mert azt törik meg mindig, ki sosem vétkezik,
s csak azon tud átgázolni az egész nagyvilág,
ki alázattal védi a maga igazát.

Kun Magdolna:

 Égben járó szerelem…

Mikor varázsszárnyon repít hozzád a képzelet,
és szépséges fátyoltánccal takar be a tudat,
akkor ezüstszálú haj fonákból álmot hintek rád,
hogy elringasson éjszakánként a tűzfelhők alatt.

Gyöngyszínű szemtükrödben, ha feltűnik a hold,
s a parányi lángcsillagok szikráit könnyeidbe vonzza,
én angyalként hintek pilláidra aranyszínű alkonyt,
amely szendergő szívedre a bűvöletet hozza

Megcsillanó hajnalpírba majd gondolatot fonok,
és fehér felhők szárnyain ajándékul viszem,
hogyha mesékre vágynál a szürke hétköznapokban,
a csengőajkú lágy szavaktól ünnepnapod legyen.

 Van egy ország, meseország

Van egy ország, meseország,
hol törvény írta szent dolog,
az embereknek feledni kell
a könnyet és a bánatot.

Csak mosoly lehet minden ajkon,
szívből jövő nevetés,
mely vidámsággal árasztja el
meseország életét.

Van egy világ, egy szép, új világ,
ahol álmodhat az ember,
ahol nem fájdítják szíveinket,
ha felébredünk reggel.

Ahol minden-minden titkos vágyunk
valósággá válhat,
még az is, miről azt hittük,
csak mulandó varázslat.

Most én is útra kelek, én is indulok,
az sem baj, ha talpam alatt,
rög- kavics ropog,
menni és menni kell, nem hátrálhatok,
mert ha maradok,
mese helyett könnybe szöknek
a szép gondolatok.

Mintha hozzád tartozna

Neked csak egy öreg, ki ráncaitól vénhedt,kit megviselt a sors, megviselt az élet,s ki megtanulta már egy emberöltőn át,hogy ha erőtlenné válsz, nincs szükség reád.Te csak fáradt arcát látod, karikás szemét,melyben könnyként csillan a kín, a szenvedés,s az a jól elrejtett fájdalom, mit titkolnia kell,hogy emberi mivoltát ne veszítse el.Mert ő is volt egykoron fiatal és erős,ki nem hátrált meg soha az akadályok előtt,hisz mindennap megvívta az életért a harcot,hogy szerettei előtt ne valljon kudarcot.Hát ezért nézz úgy reá, mintha hozzád tartozna,mintha ráncos arca, anyádé, vagy apádé volna,akit bár megviselt a sors, és megviselt az élet,de érted és a jövődért mindenen túllépett.

Farkas Éva

Tudod miért jó a Nagyinál nyaralni?Mert végre érzem, hogy gyerek vagyok!Mert kint vagyok mindig a szabadban és körül vesznek a kedves állatok.Virágot látok, nagyra növő fákat,és gólyafészket, gólyákkal teli,és fecskét is, mely eresz alján fészkel,s fiókáit röptében eteti.Azért is jó a Nagyival nyaralni,mert a kis boltba együtt mehetünk.Én is teszek ezt-azt a kosaramba,amit aztán majd meg is vehetünk.Azért is jó a Nagyival nyaralni,mert megtanulok sütni, főzni én.Miközben Nagyi elmeséli azt is,miért vannak foltok a kis őzikén.Megtanulom a sok állatot etetni,pipit, kacsát, és a nagy nyulat.A nagypapám mindezt messziről nézi,s a bajsza alatt, látom, jól mulat.Megannyi élmény vesz itt körbe-körbe,Lesz mit mesélni, ha véget ér a nyár.Aztán megyek a “morcos” iskolába,tudva, a Nagyi újra visszavár!

Mikor az ember magára marad,könnyezve telik el minden pillanat,mert szeme előtt állandóan feldereng a múltja,hol még ketten álltak, egymás kezét fogva.Mikor magányosság marcangolja szívünk,úgy érezzük, boldogok mi már nem lehetünk,hisz aki mellettünk állt jóban, rosszban, bajban,falevélként szunnyad a lágy őszi avarban.Társ nélkül, egyedül, mind semmik vagyunk.Elveszettként rójuk megszokott utunk,mert mind, akik vezettek, s akik vigyáztak reánk,odafentről nézik már a csillaghullását.Ki árván maradt idelenn az sem tehet mást,mint hagyja, hogy enyhítse szíve fájdalmát az a borzas szellő által csókolt néhány szál virág,ami magába foglal egy csöndes, halk imát.

Nem tudhatja senki

Lesz-e nékünk odaát muskátlis kis házunk,ahová a családdal haza-haza járunk.Ahol szeretetben élünk, ahol nem kell attól félni,hogy a földi fájdalom lábnyomunk beéri.Lesz-e nékünk odaát parányi kis kertünk,ahová dolgos két kezünkkel virágot ültetünk,
s néhány ég magasba nyúló vadgesztenyefát,melyeken madár csiripel, harkály danolász.Vár-e reánk égi otthon, melengető fészek,
ha majd pillekönnyű léptünk felhőútra téved,s ha majd mindent itt hagyván búcsút int kezünk,
azon világnak, melynek részese lettünk.