Naplemente csodája

Nyitott tátongó fájó sebbel élek,csak én érzem, látom lelkemben.A víz tükörképét könnyel nézem,ahogy ring, a napkorong szépen benne.Naplementéket mindig csodáltam,ő maga, az életnek adó szeretet fénye.Mely nélkül nem lennénk mi sem,Isten kegyelméből vagyunk itt lent.Jót kellene mindig tenni egymásért,nem bántani, megbocsájtani mindenért.A nagy bűncselekedetek, törvénynek dolga,mi egymásnak hitet adjunk naponta.Bátorítani, biztatni, még ha alig ég gyertyám,gyengén pislákolgat, testem szüntelen kínoz.Miért kell vinnem ennyi fájdalmat, az okát,tudom, mert az erősekre teszi az Úr, prábára,tesz percről-percre-feladod-e vagy viszed,s ha alig élsz, halál illata lebeg feletted,akkor is hitem tart, és az őszinte szeretet,nem adom fel soha, amíg élek elviselem.És hálával vagyok a kínokért, kevés jóért,tőletek barátaim kapok sok erőt,köszönöm,te aki feladnád, olvasd el versem nem közöny,érted írok, mindig találd meg a szépet, miért,ne kérdezd, válaszom mindenre van felelet,belül keresd magadban, ott lakik erőd,hited, szeretet, remény,légy magad embere,ne negedd hogy más diktáljon soha sem!Feledni kell, minden bánatot, csalódást,nekem az egész létem csak szenvedésből áll,ha elestem mindig felálltam s mentem tovább,nem írok többet, mert egy könyv is kevés már,mert annyi sok mindent elébem tett sorsom,itt vagyok, még élek, s a szeretetem adom.Légy erős, Isten áldása kísérjen, ha gyenge lennél imádkozz, saját szavaiddal.

Ha tudnád...

Ha tudnád, milyen sokan üres hassal kelnek,S otthonukban ételt a hűtőben nem lelnek.Ha tudnád, mennyi ember dolgozna, ha tudna,Mert asztalára étel, még ha kevés is, de jutna.Ha tudnád, minden ember reménytelen sorsát,
Értékelnél, hidd el, minden apró morzsát.
Segítséget kérnél, s áldást mindazokra,
Kik számítanak ennél még sokkal szebb napokra.Ha tudnád, milyen érzés betegségben élni,S a következő naptól rettegni és félni.Ha tudnád, milyen kemény ágyhoz kötve várni,S hinni, hogy míg élünk, megtörténhet bármi.

Nincs több idő

Nap-nap után lassan fogy el életünk,évek tűnnek el, melyeket észre sem veszünk,mégis elég egy perc, hogy néha felébredjünk,de lehet, hogy már késő, nincsen velünkAz, aki fontos, Az, akit szeretünk.Nincs több esélyünk rá, hogy Vele legyünk,hogy elmondhassuk, mennyit jelent nekünk,hogy átöleljük Őt, hogy Hozzá bújjunk,nincs több idő, nincs... ennyit kaptunk.Évek teltek el, s nem tettük meg,nem mondtuk ki, mert nem hittük el,hogy egyszer mindennek vége lehet,itt van velünk, olyan természetes,s most egyetlen percért mindent adnánk,ha arcát, mosolyát újralátnánk,de nem érzünk mást, csak fájó hiányát.

Csillagok

Fentről, a felhőtlen tiszta égről ezer csillag ragyog rám,Felém sugározza sok ezer év nyugalmát.Kezdem megérteni mi az a "végtelen",S ráébredek, milyen porszem-töredék az életem.Évezredek, és emberek milliói közt egy semmi vagyok én,Ki álproblémákkal, és gondokkal rontja el életét.Évezredek során a mulandó emberek folyton változtak,De a csillagok, és az emberi lélek, érzések maradtak.Talán két ezer évvel ezelőtt egy ugyanilyen porszem, mint én,Ugyanígy gyönyörködött a csillagok csodás fényén.Neki már nyoma sincs, emlék sincsen róla semmi,Pedig ő is élt, mint én, s szeretett, ma pedig már senki.Az idő és a tér végtelenségében néhány percet élünk,Hát ne rontsuk el azzal, hogy a jövőtől félünk!ITT és MOST, élvezd a jelen pillanatot,S válassz magadnak egy ragyogó csillagot!S ha felnézel az égre, a csillagok ezrei között,Keresd meg a tied, melytől szívedbe nyugalom költözött.És a csillagod azt mondja: " Oly rövid a léted,Keresd meg, találd meg, és használd ki, mi szépet nyújt az élet.

Szeretet

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható.

Barátság

De jó érzés, hogy vagy nekem,hogy megszépíted életem,hogy sok-sok boldog pillanat vár ránk, amíg időnk szalad.De jó tudni, hogy van szíved,hogy amit mondok elhiszed,hogy veled legyek így, hagyod,hogy bánatom meghallgatod.S tudom, megőrzöd titkaim,szebbé teszed az álmaim,szebbé teszed a nappalom,mert engem szeretsz, jaj, nagyon.Téged szeretlek persze én,nincs is talán a Földtekén,ki nálad fontosabb nekem,kivel együtt száll énekem.Mert van egy közös énekünk,egymásba forró életünk,mert fontos az, hogy vagy nekem,hogy megszépíted életem!

Az én hazám

Csodás hazába születtem én,szegényes évek hideg telén,vihar dúlt - mesélte jó anyám,hallgattam regéjét óraszám.Kis házunk majdnem, hogy összedűlt,- a jómód bennünket elkerült nem adnám melegét senkinek,s ízét a kemencés vekninek.Amíg én faltam a reggelit,morzsolta Anyám a tengerit,mindent mi éghető tűzre tett,s szent hitet szívével ültetett.Csak néztem, s hallgattam szép szavát,láttam, hogy szemében ég a vágy, éreztem, hogy néha elrepül,s a lelke az éggel egyesül.Apám a favágók „mestere”,s mint, kinek fejsze a hangszere,amikor fát vágott gyúlt, dalolt,Anyám az egyetlen Múzsa volt.Magyar vért forralt a délidő,Anyámra azt mondta „égi nő”,pedig a Rónaság lánya volt,a szépség dús kegye ráhajolt.Emlékek ezre most átölel,őseim hangján a szél felel,szívemet simítja szép daluk,nekik is ez volt az otthonuk.Hegyeit, folyóit, ismerem,nekem az öröm csak itt terem,itt értik meg csak a nyelvemet,idegen vagyok, ha elmegyek.Bár, lábam nagy ritkán útra kel,innét még sohasem vágytam el,nem tudnám feledni - visszavárt -mézízű akácok illatát;gyermekkor tejszagú álmait,Tiszának kanyargós partjait,kis házunk zöldkapus udvarát,s a hajlott, göcsörtös szilvafát.Selymező emlékek garmada,úgy tart, mint almát az almafa,ha „leesek” nem fáj, jól vagyok,gyökerim’ földjére pottyanok.Áldd meg a hazámat, Istenem,nékem a világban nincs helyem,egyedül itt van csak hű honom,ahol a sorsomat hurcolom.Érted szól szép hazám most a dal,szeretlek, s érzésem róla vall,hangjai tiszták és ékesek,egyedül te vagy ki értheted,kit ide teremtett Istene,s magyar szót dobog a szív heve.Féltelek hazám ó, annyira -ne érjen soha sors vad nyila!Istenem áldd meg a népemet,bocsásd meg néki, ha vétkezett,s ha megtévedt hitből útra lel,ringasd az öledben újra el.Adj nékünk erőt és józan észt,nyelvünket tanító jó „zenészt”,reménylő holnapot, szép jövőt,didergő időkre jégtörőt.Éltető esőt és friss vetést,aranyat érlelő napsütést,dús fejű búzát és jó kedélyt,citerapengető víg zenét!Engem is segíts meg Istenem,Magyar föld legyen a sírhelyem,hol bölcsőm ringatta Jó anyám -az legyen mindig az én Hazám!

Szegény anyókák

Én mindig szánva nézem őketszegény meghajlott öreg nőket.
Amint tipegve mennek, mennek,szinte irgalmat esdekelnek.
Anyámat látom bennük, mintha Ő suhanna múltból vissza,
Ő is ilyen volt, ilyen félve várt az útszélén az átkelésre.
Mert sok a vén a forgatagban hol annyi nép zsong szakadatlan,
És mennyi autó, de szörnyű Jaj átjutni köztünk nem oly könnyű.
Mily feladat, mily óriási a villamosra le-fölszállni s ha állni kell, anyóka szédül.

Vajon miért is jó temetőbe járni?

Vajon miért is jó temetőbe járni,
elporlott testek közt, csendben sírdogálni?
Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,
melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,
mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.
Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,
elment kedveseink, másik síkon élnek.Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,
sorra felidézni kedves emlékeket.
Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,
a szeretett arcot újra felidézni.Nem kell hát megölni annyi szép virágot,
feldíszíteni egy megkövült világot,
ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,
mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni?

Lásd meg a fényt!Mit adhatnék, amid ma még ne volna?Mi az, mi hiányozhat teneked?A szeretet, ami csak rólad szólna,a mindent adó, őszinte szeretet?Olyan kincs ez, mit szórhatsz két kezeddel,és boldog fénye reád visszaszáll,s örömöt élsz meg dobbanó szíveddel,s kinyílik, mint egy élő rózsaszál.Szíved tüzéből, úgy mint forrás árad,ne fojtsd hát el, örülj, hogy adhatod!A szív szeretni el sohasem fárad,s fénylővé teszi minden új napod.Mi legyen hát tüzednek tűzi fája,mely fénybe vonja mások szép szívét?Az életért, a jóért érzett hála,mely megbocsát egyszerre mindenért!Szeretnék fényt vinni az életedbe,szívedben boldog lángot gyújtani!Tanítani őszintén és szeretve,s ha kell segítő kart is nyújtani!Elmondom én, hogyan kellene élned,ez nem szabály, csupán útmutatás,a holnapodtól nem kellene félned,lelkedben él még az ősi tudás.Keresd a kincset mélyen, önmagadban,s ha megleled, legyél hát boldogabb Istenben élsz te minden pillanatban,ne tagadd meg isten-mivoltodat.Teremts itt lent egy boldogabb világot,uralja fény, hála és szeretet.Lásd meg a fényt, s higgy benne, hogyha látod!Hisz látni kaptad fénylő szemedet.