Hegedű.

Hallik egy hegedű, az élet hegedűjeAlantas fáradtság, lerogytam a fűre,Lelkem szaggatóját, elhallgatom onnan,Kékes, tiszta az ég, régen álmodoztam,Halkan sír a hangszer, zokogok utána,Szerelmes mosolyra, szebb életre várva,Pázsit hűs illatát, szívem mellé hívomEz a régi hazám, erre vagyok itthon...Tulipánt rajzolok egem szegletébeMinden olyan nyugodt, végre, végre, végre...Nem hallok már semmit, a megkopott világbólLenyugodott vére, e kínnal teli tábor,Fülembe édesget angyalom hű szavaMinden másképp lenne, örökre tartana,Talán a csillagok, vagy a holdam segít,Elernyedésemben más világra repít...Áldott a jó hangszer, nótámat elsírja,Szép röptű pillangó, átszellemült dívaSejlik benne bíbor, átdereng a fűreElhúzza keservét a szívem hegedűje

Árvai Attila

Kemény munka, dolgos élet és mégis tiszta és önzetlen szeretet. Ilyenek voltak a régi öregeink, ilyenek voltak nagyanyáink, dédanyáink. Nem álltak meg csak kora este feküdtek le pihenni, azt hittük fáradhatatlanok, azt hittük örökké élnek majd. Szenet hordtak, hatalmas földeket műveltek, vizet hordtak a kútról, még a wc sem volt éppen komfortos hisz pottyantós volt a ház végében. De ők nem panaszkodtak, csak dolgoztak és dolgoztak érted, értem, értünk, akik most itt vagyunk és azért lehetünk itt, mert ők erőn felül is munkálkodtak.

Fiam, ha én már egyszer nem leszek,Téged mindig haza vár az ősi fészek,Itt, hol az első szavak elhagyták ajkad,Hol első lépteid, magad mögött hagytad.Várni fog a kert, becsülettel műveld azt,Ne hagyd benne eluralkodni a fránya gazt.A te világodba nem nehéz már elfáradni,Olyankor gyere haza fiam, megpihenni..Az udvaron nevelj virágot is, mint régen,Sétálj néha az erdő közt az illatos réten.Ne feledd, ahogy ráfeküdtél két karomra,Ugye hozol egy szál rózsát a síromra?És ne feledd a gyümölcsfákat oltogatni,A szőlős kádat hideg vízben mosogatni,Ősszel élvezd éves munkád gyümölcsét,Őrizd a vén eperfa felszínre tört gyökerét..És ha majd egyszer a fiad megkérdi tőled,Apa, miért van az, hogy ezt a fészket félted?Tanítsd meg fiam neki, szeretni az ősi földet,Hogy érezze Ő is, az eredete ide visszavezet.Soha ne feledd el fiam, mire tanítottalak régen,Járhatsz a világ bármely táján, nyáron vagy télen,Igazán akkor leszel itthon, ha a lelked itt hagyod,És ha végleg haza tértél, itthon majd visszakapod.

Az öreg kút csendesen adja vizét,Így telik minden napja…Áldott élet ez! – fontolgatom:Csak adni minden napon!Ilyen kúttá kellene lennem!Csak adni… teljes életemben!Csak adni… terhet is jelenthet…Jó kút, mondd, nem érzed te ezt?!Belenézek – tükre rám ragyog:Hiszen a forrás nem én vagyok!Árad belém… Csak továbbadom,Frissen, vidáman, szabadon.”Hadd éljek ilyen kút-életet!Osszak áldást, szeretetet.Nem az enyém, Krisztustól kapom,Egyszerűen csak továbbadom.

A csönd szigete

A Csönd Szigete vár.A Csönd Szigete az én kis otthonom.
Itt béke van! Jöjj el, ha elfáradtál nagyon.Itt elkerülheted a rohanó világ zaját,és elfeledheted az idő vad rohamát.Itt nem kérdez senki, hát nem kell, hogy felelj,és nem kell, hogy jó légy, hogy modorra ügyelj.
Az sem kell, hogy köszönj, csak jöjj be, és pihenj!Hogy erőd legyen küzdeni, ha már muszáj, hogy menj.Az Élet egy küzdőtér, hol vad harcok dúlnak,hol döntő szerepe van minden órának és napnak.

Erdőszélen kicsi kunyhó,Öreg Anyó itt lakik,Őrizgeti száz évének féltve őrzött titkait.Bundás kutya, Cirmi cica Anyókával éldegél.– Ritkán jár erre a postás,csak amikor jön levél.Öreg Apó, tavaly télen,fel a mennybe költözött.Anyó tudja, – jó ember volt,– és angyalnak öltözött.Álmában még találkoznak, beszélgetnek keveset,simogató szavaikban megbújik a szeretet.Kint lehullott az első hó,minden fehér tünemény.Kis kunyhóban, tűzhely mélyén sül pár apró sütemény.Dédunokák, hogyha jönnek,díszvendégek legyenek,málna szörpöt iszogatva finom sütit egyenek.Kicsi kunyhó kéményéből,lágy füst száll az ég felé,legalább a földi illat öreg apót meglelé.