Elveszett az emberség, elveszett a becsület,így mind ezután úgy érzem, betyár világ közeleg,betyár világ mi nem hoz ránk csak kínt és szenvedést,mely erősíti szívünkben a félelemérzést.Nem magam sajnálom, és nem is magam féltem,mert e világban én már sok évet megéltem,és hát nem is az én életem, és sorsom most a tét,ha nem a felnövekvő csöppségek, a jövő nemzedék.Mi lesz, velük kérdezem, ha ilyen betyár világ jön,melyben túllépi a jóérzést az emberi közöny,ami kiöl minden emberséget, és kiöl minden szépet,mely helyes útra terelné ezt az eltévelygett népet.Tennünk kéne valamit, hogy ne pusztuljon ela múltban hagyott érték, mely egy szép jövőhöz kell,hiszen a múlt volt miben megtanultuk, becsülni egymást,mert tudtuk, csak így élhető ez a kegyetlen világ.Ha nem cselekszünk helyesen minden veszve lesz,s az a megálmodott régi élet már csak képzelet lehet,képzelet mely bánatot és könnyeket terem,mert hagytuk, hogy e betyár világ a régin túl tegyen.

Köszönet mindenért

Mindenért, mit kaptál, szívedből mondj hálát,s ne akard te soha más embernek kárát.Minden egyes napod köszönd meg az Úrnak,még akkor is, ha néha hűvös szelek fújnak.Köszönd meg a házad, s hogy van ahová menned,s hogy nem kell e világon földönfutó lenned.Köszönd meg az ételedet, s mindennapi kenyered,S hogy nem kellett még utcaszélen kéregessen tenyered.Köszönd meg az örömödet, s köszönd meg a bánatod,S hogy minden egyes nehézségben van egy igaz támaszod.Köszönd meg a családodat, s minden egyes szeretted,Hisz ők azok, kik jóban-rosszban kiállnak majd melletted.Köszönd meg az egészséged, s hogy elkerül a fájdalom,S hogy nem ül oly sok gond és teher nap mint nap a válladon.Köszönd meg, hogy betegeknek kötözheted sebeit,s hogy minden eges szenvedőnek megfoghatod kezeit.Köszönd meg a Jóistennek minden egyes percedet,S hogy Vele együtt elhordozod mindennapi terhedet.Köszönd meg, hogy megtanított jón és rosszon nevetni,S minden embert önzetlenül s tiszta szívből szeretni.

Ma belegyűröm lelkem egy szívtépő dallamba,s egy felsíró hangú hegedű leszek,melynek vonójára tapad a világ fájdalma,és húrjain könnyeznek szót az emberek.Ma én zokogom el a folytonos szenvedést,a ráncokba szakadt imaszavakat,azokat a háton hordott korbácsnyomokat,melyekre vércseppet hullat a kín s az indulat.Ma én kérem Istent, adjon lelket azoknak,kikből minden jóindulat végleg elveszett,s kiknek nem számít testvér, sem anya, sem barát,mert száműzték maguk mellől a szeretetüket.Dalolj, dalolj helyettem kicsi hegedűm,tedd boldoggá néhány percre a nincsteleneket.Szárítsd fel arcukról a rápergő könnyeket,amik hosszú évek alatt rátelepedtek.Add vissza hitüket a szétfoszlott reményt,hozz ajkukra mosolyt, gyógyítsd a sebüket,ne engedd, hogy ártatlan gyermekek,keservvel éljék a jövőt s az életet.Mesélj, mesélj, én kicsi hegedűm,sírjon csak sírjon az elkoptatott húr,szívet adjon annak is, kinek szíve helyén,szeretet helyett gonoszság az úr.Óvd a világot, én kicsi hegedűm vigyázz lelkeddel minden koldust, árvát,kik hideg napokon megfagyott kézzel,térden csúszva ölelik Isten keresztfáját,s kik csak levegőt markolnak, sós cseppet nyeldesnek,mert az elfordult tekintet, soha meg nem érti könnyező szívüknek néma suttogását

Kun Magdolna

Ne bántsd meg az édesanyád sem szóval, sem tettel,mert nem is sejted mily nagy hibát, követhetsz el ezzel,hiszen minden egyes bántó szó, azt a fáradt szívet éri,melynek csendesülő dobbanása a te életed védi.Gondolj arra, hogy a sértés mily nagy sebet ejt,ha tudja, fájdalmát az okozza, kit szeretve nevelt,akiért lelkét is eladná, akiért ölni volna képes,akinek lába elé szórná a világmindenséget.Tudd, egy napon, ha már édesanyád csak emlékedben él,minden bántás, minden rossz tett lelked égeté,mert nem hagy az a gyötrő kín, s az a belső szenvedés,mit akkor érzel, ha ez a szerető szív már nem lehet tiéd.