Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot.

Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,s ha abban az otthonban várna valaki,aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,amelynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,mely éreztette velem, bármily galád sorsom,ölének fészkében oltalmat találok.Jó volna hazamenni, s kicsit megpihennia szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,ahol édesanyám mesélt az életről meséket,melyeket oly áhítattal hallgathattam én.Jó volna még egyszer lágyan megölelni,s megköszönni néki, hogy megszülethettem,s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből ered,az emberek iránti nagy szeretetem.Jó volna még utoljára kezét csókolgatván,egy pillantást vetni könnyező szemére,és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,amiért életet adott az övéért cserébe

Tudod, mi jó abban, ha szeretet éltet?Nem vakítja szemed megrontó ítélet.Eleve kitárod szíved szép kapuját,s beengedsz másokat, a nyitott kapun át!Akkor látod, milyen sok hely akad benne,mintha a szíved, egy nagy palota lenne.Figyeld, a szívüket mások is kitárják,látogatásodat napról napra várják.Ám, mi van, ha szíved zárját kulcsra zárod,mások közeledtét, zárt kapuval várod?Mikor elzárkózol, mert bizalmad nincsen.Senki sem babrál, majd a lógó kilincsen.Lelked sírdogál a magány börtönében,sorsod hibáztatod, mit megírtak régen.Mindig mást hibáztatsz, mást okolsz magadban,s nem hiszel a hitet adó feladatban.Mert a vágyaiddal, holnapot teremthetsz,s ha felfognád súlyát, azt, hogy mit jelent ez,kitárnád a szíved, s várnál minden élőt,s elfogadnád őket, mint méltó kísérőt.Mert, ha a kapuról lehull a lakatja,lesz, aki hitedet, s a reményt visszaadja.Ha vágyad hiteddel valóra is váltod,teremtővé válik szép belső világod.Mert, tudod a szíved nem börtön, nem ketrec,minden benne lévőt szabadon ereszthetsz,mert, ha a szeretet ízét megismerték,ismét vágyni fogják, tudva, hogy milyen szép.Újra vágyni fogják minden tiszta szavad,akit nem köt rablánc, az valóban szabad!Nyisd hát meg a szíved, szép kapuját tárd ki,hogy ne kelljen többé a szeretetre várni!Aranyosi Ervin:

Lelki család

Szétzüllött otthonok. Gyűlölködő, marakodó háznép. Egymás ellen támadó apák és fiak. Testvérharc. Torz világ. Sötét század. Korosztályok egymást taposása, melyben az öreg számára nincs szeretet s a fiatal iránt nincs megértés. Szomorú, kietlen reménytelenség. Éhen haló, szomjan vesző, didergő lelkek, akik a vérségi kapcsolat bilincsében összeláncolva tépik, marcangolják egymást.
Hogy tudnak vágni azok a kötelékek! Milyen barázdákat vájnak a száj körül, milyen karikákat ütnek a szem alatt, hogy meggörnyesztik a hátat.

Mit, ki nem ismer, várva vár.Irigyelnek érte, hogy otthon lehetsz,nem kell sietned, bármit felvehetsz.Nem jó, vagy rossz,ez egész más fogalom…Más, mint aktív korban, azt fogadom!Nem kell már rohanni sehová.Új életforma vár,mehetsz, ha akarsz bárhová…Olvasás, séta, keresztrejtvény fejtés,bármi, mihez kedved van,már nem meghatározó a sietés!Ki kell alakítanod az „új” Életed!Azután már örömmel élvezheted.Nem kell korán kelni, rohanni,jó lesz lassan szépen osonni…Mikor felidézed a meleg szobában,hogy ilyenkor már futottál javában a munkába, s törted az eszed,Mit is kell ma tenned, főtt a fejed.Ez ma már kis lustálkodással telik,Jut idő mindenre?Minden aktív korú embernek ajánlom,Hogy érje el ezt a kort egészségben, kívánom.Élvezze minden percét, mit nyújthat az élet.S akkor a nyugdíjas ideje nagyon szép lesz…

Megint haza indulok nemsokára,

Nagy, néma csend borul a kis szobára.Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.Nincs már ott, aki eddig haza várt.Békülten kimondom:Elköltözött.Nem lakik többé az élők között.Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!Szorongva leste, mikor érkezem.S egyszer csak elébe léptem,Hogy felragyogott az a kedves kék szem!Pedig szolgálatom hívó szavára,Én olyan gyakran hagytam őt magára,És neki úgy fájt minden búcsúvétel:Körül tipegett anyai féltéssel...Amíg csomagoltam és rendezgettemSzeme kísért...csendesen ült mellettem,s bele sűrítve szóba annyit mondott!,Azután...egyszer ő is útra kelt.Végső tekintetével átölelt,És indult...hangtalanul, csendesen.Elment!