"Múlnak az évek, jönnek a gondok,Talán ráncosabb már a homlok.De úgy érzed, a lélek még fiatal, s bohó,Az ember azonban nem lehet mindig mohó.Változunk. Ahogy a nappal is éjbe vált egyszer,Vagy ahogy a Föld megfordul ezerszer.És hidd el, mégis ugyanazok maradunk legbelül,A lélekben dúló vihar is egyszer elül.És mégis élvezzük az ÉLETET, magát,Megnyerjük a reménytelennek tűnő csatát.Meggyőzzük azt, akiről azt hittük, nem lehet,Az ember úgy érzi, többet már nem tehet.De sebezhetőek vagyunk.

Anyám egyszer azt mondta nekem,nagy ez a világ édes gyermekem,s te oly kicsinek érzed magad benne,mint az a szálló homokszemcse,mit süvöltő szél fúj messzi idegenbe.Ez a nagyvilág nem kímél meg téged,könnyekre sarkall, akárcsak az élet,de te bátorsággal szállj majd vele szembe,mert a bátorság az, mi szívedben van benne.Lesznek majd kik, megaláznak téged,kik nem lesznek mások csak ártó ellenségek,akiknek nincs meg a bátorságuk ahhoz,hogy szívükkel vegyék fel a harcot.Ezért sosem győznek mindazok felett,akikben végtelen erejű az ember-szeretet,mert akiben végtelen az ember-szeretet,azt nem törhetik meg az érzéketlenek.

Miért keresnék távoli csodákat?hiszen, hogy élek, maga is csoda!Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,csodálni ezt meg nem szűnök soha.Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,csoda, hogy érzek és gondolkodom,képzeletemben képek szárnyasodnak s betűhálómmal őket elfogom.Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik e furcsa szellem titkos búhelye?Csodálhatnám a napot és a holdat s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;de mért szállnék a messzi csillagokra,hiszen csoda az én kis életem.És új életek szakadtak belőlem,oly egyszerű és mégis oly csodás,ahogy a rügyből a levél kipattan,mégis mi hát egy új fogantatás?Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,mi a remegés, mi a félelem?S mily különös, úgy csüggni mindhalálig egy idegen, egy másik életen.A gyerekem az életemnek mása,ő én vagyok, de mégis Ő maga.Csodáltam őt, amikor járni kezdett,mikor kibuggyant legelső szava,s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?s mikor benne is képek szárnyasodtak,akkor éreztem, hogy már elhagyott.Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,s ahány ember, megannyi képzelet.Mindenki lát, csupán röptén elfogni kevesen tudják ám a képeket,művésznek mondják az ilyen varázslót,aki szavakba, színbe, kőbe vés,de honnan ez, én is miként csinálom?Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!Akár a mag, amely egy sziklacsúcsongyökeret ver s kövek közt megfogan.A szél a gyönge magvat elsodorja,de erős az élet és megtapad...Csodálatos az élet és hogy élek s hogy én is adtam életmagvakat!

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!” Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.

Bizony ez az élet szava... Öreg szívem Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,megkopott már, nem cserélhetem újra!Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?Istenem még milyen feladatokat oszthat?Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,megkopott már, ki tudja, meddig bírja?A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,két szép gyermek, kiknek életet adtam.S, most végre már nagymama is lettem,kis unokáimat nézve, csak félve kérdezem:Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?Láthatom-e hogy nő ez a négy gyermek?Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,amit csak kérsz én mindent megteszek!Csak még egy kis időt adj énnekem,nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,megkopott már, de talán még elbírja!Tisztességgel elvégeztem a munkám,ott vagyok, ahol éppen bírja energiám ..Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!

 

Mennyit ér az imádság?A háborút követő első békés karácsony előtti napokban történt.Egy megtört, igen fáradt asszony lépett be egy boltocskába és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert. A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt: "és mennyit tud rá költeni?" Az asszony szégyenlős keserűséggel ezt felelte:– Férjem nem jött haza a háborúból, a két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani.– Imádságot?

 

..Néked írom e levelem...Néked írom e levelem gyermekem Ki a távolban éled a te felnőtt életed Könnyek áztatják e kis levélpapírt Ezért néhány betű most össze folyik Nagyon fáj most az én szívem Bánat gyötri az én lelkemet De meg bocsátok én drága gyermekem Akkor is ha soha nem keresel engemet Mert mi mást tehet egy anyai szívMég akkor is ha minden éjjel sir Csak reménykedik a sok sok hajnalon Hogy egyszer haza hoz majd a te sorsod Akkor leszek én majd ismét boldog Ha azt hallom anya nézd itt vagyokDe nem tudom eljő e az a nap Mikor ismét haza találsz majdDe most be fejezem e kis levelem Mert a könnyektől nem látom már a betűket A szívem is fáj mert égeti a vágy Hogy majd téged ismét lát És mikor olvasod e kis levelem Érezned kell hogy szeretlek gyermekem Most nyugovóra térek én is már Reménykedve hogy holnap haza találsz.....