Hervadáskor, pusztuláskor,Novemberi dérhulláskorTinálatok, lent a kertben Ránk hullott a falevél. Az öreg fa hervadt lombja Mintha nékünk szólott volna, Mintha minket intett volna: Vigyázzatok, jön a tél!Hervadáskor, pusztuláskor,Novemberi dérhulláskor,Visszasír a lelkem hozzád,Szép szerelmem, kedvesem.Mintha ott a kertben lennék.Száll a levél, száll az emlék,Szálló levél, szálló emlé Körülrepdes csendesen...Hervadáskor, pusztuláskor,Novemberi dérhulláskor,Tinálatok, lent a kertben Most is hull a falevél.Most is hervadt a fa lombja,De most mintha sírva szólna:Úgy-e, úgy-e nem hittétek,Rövid a nyár, itt a tél..

Életünkben mindig nagy csodákra vártunk,S a helyes úttól, sajnos, gyakran messze jártunk.Kergettük az álmot, melyet más vágyai szőttek,S bennünk napról napra a kételyek csak nőttek.Kérdésünkre válasz olyan sokszor nem volt,Pedig számtalanszor megnyílt felettünk az égbolt.S akkor kaptunk csodát, mikor nem is kértünk,Mert mindig volt, ki óvott, s mindent megtett értünk.Megtanított arra, hogy minden percünk csoda,A kavics, amin járunk vagy a hosszú utak pora.Csoda minden lépés, melyet más emberért teszünk,S a mindennapi étel, amit jó étvággyal eszünk.Csoda minden fűszál, mely lengedez a réten,S minden apró felhő, mely táncot lejt az égen.Csoda minden új nap, hisz új reményt ad élni,És ennél többet, hidd el, nem lehet már kérni.Csoda van a kézben, mely betegeket ápol,S abban is, ki téved, de nem más embert vádol.Egy csoda minden beteg, éhező vagy árva,Mert róluk veszünk példát e nagyvilágot járva.Egy csoda az a dallam, mely könnyekig tud hatni,S a szív, mely lassan dobban, de mindig képes adni.Egy csoda az az ember, ki bánatban is remél,S a szem, mely minden szónál őszintébben beszél.

Csendesedő
Lassul a világ lélegzete. Fáradt,
mézarany falevelek a napsugarak,
az est leheletén lágyan lehullanak.
Az Ég lázpiros arccal aludni bágyad,
lámpapillájuk behunyják az ablakok,
csillagkaticák fénypöttyeit számolja
a rét... eltűnt az utolsó píráfonya
is, lerázták magukról a felhőbokrok,
helyettük fekete opálokat csillant
az éj, és ezüst pénzből veret Holdat.
Halkan suhan a földeken a szélfogat,
s a sorsvágyakról álompennák írnak.
Némulnak a léleklármák, az elme
teste is beleernyed az ágypuha csendbe,
míg a hajnal nem hívja katonarendbe
újra, a tegnap harcain átemelve.