Szavak nélkül, csendben, többet mond egy érzés,Mint szánalomból feltett ezer üres kérdés,Mert szavainkkal sokszor nagyon bántunk,S más embernek ezzel olyan sokszor ártunk.Milyen jó is volna, ha értenénk a csendet,S ha életünkben végre magunk rakhatnánk rendet.Ha elvonulnánk néha más emberektől távol,Oda, ahol senki nem ítél, s nem vádol.Szavak helyett inkább becsüld meg a percet,S adj új esélyt arra, hogy eloszlassa terhed.Mert az a csoda, melyet olyan régen kértél,Melletted volt mindig, bármerre is léptél.Kérlek, mások helyett ne döntsél te utat,Még akkor is, ha néha más irányba mutat.Mert bármerre is jársz majd, érhetnek csapások,De mindig tudd, hogy ezért senkik sem hibások.Ha szívvel járod utad, eljön majd a vége,S megterem majd benned a szeretet s a béke.Eloszlik a kétely, rosszindulat, harag,S arra, mit majd érzel, nem lesz többet benned soha harag.

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:– Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.A második fa is elmondta vágyát:– Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát.

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.A feladat egyszerűnek látszott,s ő nyomban neki is látott.Rajzolt tengert, széltől mentesen,rajta egy hajót, mely állt csöndesen.Utasa mind lusta álomba merült,s a kép összegyűrve a szemétre került.Nem békesség volt a papíron,hanem szélcsend és unalom.Aztán újabb rajzba kezdett,s egy szundító öreg bácsit festett.De békességet nem ábrázolt ez sem,nekiállt hát, hogy tovább keressen.Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,békésen legelésző birkanyájat.A papírkosár lassan tele lett,s közben be is esteledett.Ám az este sem volt békés messziről hallatszott a mennydörgés.Vihar közeledett, az ég rengett,a festő az ablaknál töprengett.Nézte a szélben sodródó leveleket,a villámokat, mik átjárták az eget.A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,kövér esőcseppek verték az ablakot.A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.Tekintete ekkor ismét a fára esett,s ott meglátta, amit egész nap keresett.A fa egyik vastag benső ágán,úgy a fának szíve táján,a viharról szinte mit sem sejtve,ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.Ez hát az igazi békesség."Uram, te megmutattad békességedet!"- szólt a festő, és nem tévedett.Csodálatos isteni békesség ez,mit a viharban alvó madár jelképez.A világ legyen bármily nyugtalan,ha szívünkben Isten békessége van.Ő minden gondot vállára vesz,s bennünket szabaddá, békéssé tesz.Az Ő békessége tökéletes,minden félelemtől mentes.

.Igaz barát vagy, mert neked mindent elmondhatok,Igaz barát vagy, mert rád mindig számíthatok,Nem érdekel, mit mondanak mások rólad,Mert csak azt hiszem el, amit tényleg látok.Igaz nem olyan régen ismerlek téged,De olyan, mintha ezer éve ismernélek,Pont az az ember vagy a szememben,Amilyet, mindenki magának csak képzelhet.Nem mutatsz mást, csak ami vagy,S ezért, szívembe zártalak téged,Mondhat bárki, bármit rólad,Minden megjegyzés lepereg rólam.S ígérem neked, hogy a barátod leszek,Amilyen hosszú ideig csak lehet,Jöhet bármi, vagy bárki, közénk nem állhat,Stabilan vigyázok a barátságra.Rám bármikor számíthatsz, mindenben Minden apróságra odafigyelek,Remélem a te részedről is ugyanez a helyzet,S minden titkom megőrizgeted.Nagyon örülök a barátságodnak,Sokat jelent a számomra,Mert te azt mutatod, ami vagy.Nem pedig egy másik arcodat..