De szép volt az korszak.Én éltem benne.én még éltem ott Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.Én az élet által ismertem meg minden szépséget,azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.

Mosoly az esőben

Bújócskázik a Napocska,csak a felhők sírnak.Nem találják jókedvüket,csak zokogni bírnak.Bennem is van egy Napocska,elbújt, mégsem sírok,esernyőmmel pocsolyába,hullámokat írok.M’ért is kéne elvesztenem kedvem, ragyogásom?Mosolygok a Napom helyett,hogy mindenki lásson!Hisz az élet csupa derű,s csupán rajtad múlik,képzeleted elvezet-e síró felhőn túlig?Az én lelkem a szép Napról sok emléket ápol.Valahányszor rágondolok,felragyog magától.Ragyogását nem tartom meg,tovább adom másnak,mosolyomtól látszom mindig,vidámnak, mókásnak.Mikor víz hullik az égből,rögtön tócsák nőnek,az összegyűlt esőcsepp már nem kell a felhőnek.Lent, a földön összegyűlik,kis tükörré, látod?– Mosolyod, ha belenézel,te is megtalálod.Milyen muris, ha belelépsz egy nagy pocsolyába,hullámokat, vízköröket vet a gyerek lába.A hullámok elcsitulnak,visszamosolyognak,te is látod tükörképét a szép mosolyodnak!Sírjatok csak buta felhők,nekem jó a kedvem,a Napocska esőben isszépen ragyog bennem.Aztán, majd, ha kifáradtok,felragyog az ég is,vidám lesz az egész világ,kiragyogok én is!

 

Embernek lenni.....Mennyire megváltozott minden.....Kifordult sarkából a világ!A régi öregek, ha látnák mivé lett,az egykori nyugalom, összetartás.Az emberek egyre törtetőbbé válnak.A gyűlölet, az önzés lesz az úr....Amíg a másikat a földig tiporja,küzd felfelé gátlástalanul.Nem törődik mással, csak magával.Csak egyedül neki teremjen babér!Nagyon sok ember lett így gazdag,de még több, sokkal több, a szegény.Kihal a kedvesség, a jóság,az egymás iránti tisztelet.Lassan a gyermekek a könyvből tanulják,hogy egykor-régen, átadták az ülőhelyet.Eltűnik, meghal a barátság,és fakulni látszik a szeretet.Tudj újra emberként élni!Mutasd meg bátran, a te szíved nem üres!Lehet sok aranyad, gyémántod,vagy akár márványpalotád.....Csak egy igazság létezik a Földönés ott te is olyan vagy, mint bárki más!Hát legyél ember, ha ember tudsz lenni!Tudj mindig emberként élni!S ha kell, majd egykor emberként halni,- hogy örökké éljen a szeretet.

A csönd szigete

A Csönd Szigete az én kis otthonom Itt béke van! Jöjj el, ha elfáradtál nagyon.Itt elkerülheted a rohanó világ zaját,és elfeledheted az idő vad rohamát.Itt nem kérdez senki, hát nem kell, hogy felelj,és nem kell, hogy jó légy, hogy modorra ügyelj.Az sem kell, hogy köszönj, csak jöjj be, és pihenj!Hogy erőd legyen küzdeni, ha már muszáj, hogy menj.Az Élet egy küzdőtér, hol vad harcok dúlnak,hol döntő szerepe van minden órának és napnak.S tán még a perced sem lehet egészen a Tiéd!

Fogadj el mindenkit! Úgy ahogy van... A sérült, beteg embert is, mert ember ő is. Nem egy másik bolygóról érkezett, hanem veled együtt ő is erre a földre született. Hidd el: a helyzetük nekik sem öröm, de ha szeretettel viszonyulsz hozzájuk, az külön öröm. Mindent tudnak, amit te. Ne gondold, hogy nem. Esznek, isznak, olvasnak, írnak, tanulnak, sétálnak, kirándulnak, mosolyognak, barátokkal találkoznak, s mint oly sokan közülünk, ők is néha a tükör előtt pózolnak.

 

SZOLGÁLJ, SZÍVEM !Csak kis kitartás! - biztatom magam,még futni kell, még minden messze van.Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,jaj, meg ne állj az úton hirtelen,sok a dolgunk még s nem mutathatom,hogy a harcot már nem bírom nagyon,és este, ha ágyamba roskadok,érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,elkoptunk, de ne sejtse senki sem,higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,nem irgalmaznak ám az emberek,csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,frissen induljak minden reggelen,csak én tudom, ha ágyba roskadok,estére már milyen fáradt vagyok.Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény,sokat sírtam; eső után a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,arcom hegy-völgye lágyan kisimul,csak este, ha ágyamba roskadok,érzem megint, nagyon fáradt vagyok.Csak kis kitartás, - kipp-kopp...

Ne engedd, hogy bárki is az utadba álljon,Űzd el a gonoszt Kedves, jó barátom.Vigyázzon Rád a szeretet ereje.Ne hagyd, hogy féltett kincsed bárki is elvegye.Nem számít, ha esik, ha fúj a szél,Te akkor is mindig büszke, s bátor légy,Ha vihar van, vagy tombol a tél,Szíved ragyogja be szeretet, és fény.Ha csendben leszel én is, hallgatok,Engem is sebeznek a Neked fájó gondok.Mert jól tudod, ha kell, én mindig melletted vagyok.Mert én a Barátod vagyok.. A felhők felett újra süt majd a nap,Szívedből eltűnik minden harag,Arcodon felragyog a szeretet mosolya,Így lesz határtalan lelked boldogsága!